Anya iskolába megy 

27 éves lettem. Még pont 26 voltam, amikor megszületett a lányom. És nem is akarom kiszámolni mennyi leszek, amikor kimondhatom majd: pszichológus vagyok. Bizony, kemény fába vágtam a fejszém, ősztől nyakamba kötöm Lucát és bőszen hallgatni fogjuk az előadásokat a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán. 

Régi szerelem ez nekem. Régen hordozom magammal azt a történetet, ami végül elvezett odáig, hogy februárban beadjam a jelentkezésemet - akkor még pocakomban a babámmal. Pont tíz éve annak, hogy a 17 éves tinédzser, maximalista, színkitűnő, ambícíózus Nórika megadta magát a démonjainak. Sokkal több időt és energiát érne meg az a poszt, amiben leírom a betegségem teljes történetét. Így zanzásítva a lényeget: szinte halálra éheztettem magam. Az anorexia volt az én drogom, abból merítettem erőt, hogy napról napra kevesebb étel mellett is a maximumot nyújtom, míg el nem értem a kevéstől a nulláig. 2006 áprilisában 183 centi és 38 kiló voltam. Majd az arcomba mondták, innen már nincs előre, csak lefele. Az, hogy mégis itt vagyok, jól vagyok, egészséges vagyok, és teljes, az tényleg csak az égieknek köszönhető, meg annak az akaraterőnek, ami belevitt a rosszba. Azóta sokszor és sokféleképpen próbáltam feldolgozni a történteket, a teljes gyógyulás 3 évbe is beletelt. Sosem bántam meg az étkezési zavaros éveimet, rengeteget tanultam belőle. Amikor annak idején a bölcsészkaron szakdolgozat témát kerestem, tudtam, hogy erről akarok írni. Akkor szembesültem két dologgal: egyrészt nagyon gyenge a témában rendelkezésre álló szakirodalom, másrészt nem vagyok még kész külső szemlélőként hideg fejjel papírra vetni és feldolgozni a történetem. Azóta sok idő telt el, a szakdolgozat elkészült, szépen is szerepelt, én pedig egyre erősebben elkezdtem érezni, hogy nekem ezzel a tapasztalattal valamit kezdenem kell. A táplálkozási zavarok valamely fajtája ma már minden második embert érint. Stresszevők, bulémiások, anorexiások, zugevők. Szakszerű segítség viszont kevés van. Én most, 27 évesen értem meg arra, hogy elkötelezzem magam amellett az elhatározás mellett, hogy a már átélt tudás mellé az elméleti tudást is megszerezzem, és később egészségpszichológusként segíthessek ezeknek az embereknek. 

Anyaként ez még szebb feladat lesz. Mindig is szerettem volna valamilyen segítő hivatást választani. Nem munkát, hivatást. Nem bánom, hogy 18 évesen nem voltam ennyire tudatos. Örültem, hogy élek. hogy átmentem az érettségin. Ennyi tellett akkor tőlem. És ha nem megyek akkor a Pázmány bölcsészkarra, ha nem kerülök a tévéhez gyakorlatra, és nem dolgozom ott éveket, akkor sosem ismerem meg a férjem, és most nem lenne itt Luca sem. Szóval én hiszem, hogy semmi sincs véletlenül. 

Aztán ott vannak a személyes ambícióim is. Jól esik a gondolat, hogy amíg egy, vagy akár 2-3 gyereket nevelek itthon, közben fejleszteni tudom magam, és meg tudom teremteni azt az egzisztenciát, amiben majd az ő felcseperedésük után fogok kiteljesedni. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ne veszítsem el a saját céljaimat, mert csak úgy fogok tudni a lányomnak teljes értékű képet festeni a világból, ha nem zárom ki magam belőle. Engem az, hogy egyszerre több fronton kell helytállni, inspirál és hajt. 

Mikor hátat fordítottam a tévézésnek, akkor életmódot és életszemléletet is váltottam. Egyre inkább ráéreztem a 'slow life' ízére. Hogy lassítsak. Hogy érezzek. Hogy gondolkozzak. Hogy ne adjam fel, az adott pillanatban talán elérhetetlennek tűnő álmaimat. Én tényleg borzasztóan örülök minden napsütésnek, minden finom kávénak, minden kellemes beszélgetésnek. És megértően hallgatom ismerőseim panaszát, hogy "nincs idő semmire", "állandóan rohanok", "jajj, annyi munkám van" panaszait. Tényleg minden csak elhatározás kérdése, mennyire alakítod élhetőre, és élvezetesre az életed.

Nekem már most van egy főállásom. Luca. Tényleg minden nap órási eredményként élem meg, ha szépen hízott, ha sokat nevetett, vagy csinált valami újdonságot. Valahol már ez is az iskolaéveket idézi nekem, mert nem is tudom, mikor volt, amikor elmentem tízkor lefeküdni. Másképp nem lehet, mert az éjszakai kelések, a nappali "műszak", a férj és barátok mellett valahol nőnek is meg kell maradni. És igen, ezek mellé még bejön majd az egyetem is. Vagyok már annyira magabiztos, hogy az alap legyintések már meg sem érintenek, a " gyerek mellett úgysem lesz erre időd", vagy "mikor lesz ebből bármi" és társai sem. Én tudom, sőt, mi tudjuk :)