A csodálatos két csík 

Vártunk rá. Nagyon. Sokat vagy keveset? Ez innen nézve már annyira relatív, mert egy baba akkor jön, amikor jönnie kell. Ő tudja, fent tudják. Csak mi nem tudjuk itt lent, ezért az idő egy végeláthatatlan tengerként hömpölyög, majd a megfelelő időben lecsendesedik a medrében. Szóval vártunk rá. Ketten. De én, egyedül még többet, még korábban. Ez olyan furcsa, hogy mikor vannak az embernek kattanásai. Szó szerinti kattanásai. Az "anya" kattanásomra nagyon jól emlékszem. Életem legfurább, legmozgalmasabb, legmeghatározóbb nyarának a közepén voltam. Épp betöltöttem a 21-et. Balatonon voltam (hol máshol??!!) a kedvenc parkomban. És akkor. Talán ott lettem felnőtt igazán. Mondom, sok minden történt azon a nyáron. Például még csak ez után ismertem meg a férjem, de akkor nem is gondoltam ezekre a részletekre, hogy kitől, meg mikor, csak hogy szeretném. Mindennél jobban.

Ennek 5 éve, 5 csodálatos éve. Sőt, ősszel már 6 lesz. Csodálatos megismerni valakit, csodálatos meglátni benne azt az embert, akibe bele látod a leendő férjed, leendő gyermekeid apját. Ez egy folyamat, és szerintem mind a két félnek fantasztikus utazás. Bennünk elég korán megérett az elhatározás a közös jövőt illetően, de nem siettünk el semmit. Először egy közös (szép, de nem saját) otthon, aztán eljegyzés (ami igazából egy egyszerű, mégis megható kinyilatkoztatás, döntés volt, nem valami nagy meglepetés), esküvő, majd a családalapítás. Közben itt-ott iskola, munka, szakmaváltás, költözés, apró-cseprő dolgok. Mivel nemrég kezdtük meg az újévet, nem is haszontalan egy kis visszatekintés az előzőre. Arra az évre, aminek nagy része várakozással telt, és aminek ősze a legszebb ősz volt eddig mind közül.  Persze az ember tudatlan. Mi sem értettük, miért kell a macera, miért kell elköltöznünk a régi kis házikónkból, miért akkor kapok fantasztikusnak tűnő álláslehetőséget, amikor a legkevésbé akarom elvállalni, és aztán miért esek két szék közül a pad alá. Aztán szépen megértettem, megértettünk mindent. Az új helyünk ezerszer szebb és jobb, mint a régi, fészeknek meg méginkább, az év első felében megélt lelki és fizikai igénybevétel pedig nagyon kellett, hogy egy csendesebb nyárban meg tudjak érni az anyaságra. Nem kapkodni, nem heveskedni. Talán pont nyáron éreztük már mind a ketten, hogy na, mostmár aztán igazán jó lenne. Mit jó, csodálatos. És nem mondom, hogy nem voltam türelmetlen. Mert dehogyisnem. De bíztam és hittem. És tessék, ott is termett a pocakomban egy angyalka. 

Nincs két egyforma várandósság, és nincs két egyforma várandós nő. Belőlem már a legeslegelején elképesztő ösztönöket és érzéseket váltott ki a kisbabám. Minden egyéni ambícióm, szokásom elengedtem. Nem szándékosan, hanem teljesen automatikusan. Levetkőztem minden manírt, minden külső impulzust. Jött helyette egy 9 hónapon át tartó csendes, befelé forduló időszak, ami egy akkora önismereti utazást tartogatott, amit akkor még nem is sejtettem. Vallásos vagyok, ilyen szempontból talán konzervatív, és higgyen mindenki amiben akar, ennél spirituálisabb dolog, mint a várandósság nincsen. Hogy úgy lettünk megteremtve, alkalmasak vagyunk egy élet létrehozására, kihordására és megszülésére. Végtelenül hálás vagyok a teremtőnek, hogy ennek a csodának részese lehettem. Az már csak hab a tortán, hogy azt már a pocakban érezni lehetett, a kisbabám nagyon nyugodt, és engem is nyugodtságra int. Nem volt egy rosszullétem, nem híztam meg, nem voltam kívánós, nyugodtan tudtam aludni, nem vizesedtem be.

A hormonokat sem éreztem, hogy annyira tombolnának, érzelmi hullámvasút inkább jelentkezett, mikor a kislányom fejlődésével párhuzamosan elkezdtem újraélni a gyerekkorom. Random jöttek-mentek az egészen picikori emlékek a kamaszkoriakkal vegyítve, jó és rossz egyaránt. Olykor fájó sebeket tépett fel, olykor felidézett egy kellemes illatot, néha pedig megríkatott, sokszor álmomban. Rájöttem, ez is része a szülő-én kialakulásának, egyfajta szelekció, mi az amit én majd biztosan másképp fogok csinálni. Sokan vagyunk kritikusak a szüleinkkel, velem is az lesz a gyerekem, mindent nem lehet tökéletesen csinálni. De törekedni lehet rá, az pedig nem lehet elítélendő, ha az ember jobban szeretné csinálni.  Jobban, vagy eléggé jól.

Voltak, akik sokat segítettek ebben az érési folyamatban. Köztük van Gáborjáni Réka dúla, akihez a várandósság 15. hetétől jártam jógára, később pedig szülésfelkészítő tanfolyamra. A felkészülést én nem úgy képzeltem, hogy betárazok minden elképzelhető szüléssel és gyerekneveléssel kapcsolatos szakirodalmat. Sokkal inkább a gyökerekhez való visszatérés volt a cél. Az ősi, ősanyai gyökerekhez. mert a testünk, sőt még a lelkünk sem változott ezer év alatt sem. Csak a világ. Így én nem felgyorsulni, hanem lelassulni szerettem volna. Elképzeltem magam, ahogy egy erdő közepén hozom világra a gyerekem, ahogy réges-régen az asszonyok. Egy újszülött most is ugyanazokkal a készségekkel érkezik meg a világba, mint bármikor. Az anyák lettek modernek, az orvostudomány lett beavatkozás központú. Nekem is feltűnt, hogy én sem vagyok tisztában a saját testemmel, mi megy végbe bennem például a vajúdáskor? Min megy keresztül a baba, miközben halad kifele a szülőcsatornán? Hát ilyeneket szerettem volna én megtudni, ilyenekből felkészülni. Bárkinek szívből ajánlom Rékát, itt elérhető az oldala. Nekem rengeteget segített, sokat tanultam tőle.

Mikor ezt írom, tíz napos a kislányom. Fel kellett készülnöm az elengedésre is, arra, hogy ez a 9 hónapos csoda utazás egy idő után más irányt vesz. S habár nem leszünk már egy testben, a szimbiózis még csak most kezdődik. Ahogy a méhemben, úgy most is a szívverésemet hallva nyugszik meg, ahogy ott a saját testemből tápláltam, most is így teszek, és ettől vagyok a legboldogabb. Luca napról napra nő, pár napja még a hasamban rugdalt, most pedig már értő szemmel néz rám. Én pedig félek, nehogy elfelejtsem minden egyes nap megcsodálni, és hálát adni érte.