Igény szerint, kötődve
Valahogy e két jelmondat szerint telnek a napjaink. Mikor Lucát vártam, már akkor elhatároztam, hogy az első perctől kezdve világossá szeretném tenni számára: rám bármikor számíthat. És természetesen az apjára is. Ennek a kötődésnek rakta le az alapkövét a csodálatos szülésélmény, és az, hogy mióta a kislányom kibújt a világra, még egy percet sem volt tőlem külön. Najó, néha azért eljutok tusolni is... :)
Ellenben nem akarok fals képet festeni az első napok, aztán az első hetek hangulatáról, mert természetesen a felhőtlen boldogság mellett sokszor kiborul a bili. A tegnapi nap iskolapéldája ennek. Adott a 3 hetes növekedési ugrás miatti nyűglődés, néha biztos van egy nehezebben kijövő rotyi, van egy éhező mama, aki végső elkeseredésében úgy próbál meg ebédelni, hogy közben rajta lóg a kisded, (akit szépen leeszik gulyáslevessel), majd az íre az teszi fel a pontot, amikor teljes puccparádéban leküzdjük magunkat a harmadikról (no lift), és mire kitolnám a babakocsit leszakad az ég. Ja, és mire visszaverekszem magam a lakásba, újra kiderül az idő, a gyerek viszont csak a művelet alatt aludt édesen, mire lerakom a kiságyba, rákezdi...
Nem tartom annyira vészesnek a helyzetet, főleg, hogy 3 hétig szinte csak a fürdetés előtti 1-2 óra volt húzósabb hiszti ügyben. Meg alapvetően az etetés-peluscsere vonalon könnyen megy a problémamegoldás. A gond az, hogy ez fejben dől el. Egy maximalista, analitikus természet képtelen csak úgy elengedni a nehezebb pillanatokat. Miközben eszeveszetten keresi a megoldást, könnyen bele is süpped a problémás hangulatba. Igen, ez vagyok én.
Az anyai ösztönök kitörnek az emberből, ezért ösztönök, amik már a szüléssel felszabadulnak. Az anyai attitűd, az anyai személyiség azonban nem adja magát ilyen könnyen. Én még most is ízlelgetem a tényt, hogy van egy gyermekem, illetve azt, hogy én vagyok a mamája. Ez akkor is így van, ha tudatosan készül az ember erre a szerepre, ha nagyon várja a gyermekét. Sok sok türelem kell, főleg Lucának, mivel ő jogosan a kezdetektől profi szülőre vágyik.
A lelki viharokat 3 ellentétes, vagy látszólag ellentétes irányelv okozza. Egyrészt mindenek felett és előtt Luca igényei határoznak meg mindent. Amikor eszik, akkor eszem én is, amikor alszik, akkor kellene nekem is (néha sikerül), ha sír, felveszem. Másrészt ott van a tudatos szülő énem, aki közben folyton attól retteg, hogy elrontja a gyerekét, ha hozzászoktatja a tudathoz: anya minden nyekkenésre ugrik. Ez persze hülyeség, sokan mondták, hogy egy újszülöttet nem lehet elkényeztetni, mivel ha sír, akkor tényleg problémája van, nem pedig manipulálni akar. Meg egyébként is, nem kérdés, hogy olyan anya akarok lenni, akit meglátva a könnyes szemű gyermek arca rögtön felderül, akkor is, ha ehhez napi 250-szer kell a kiságyhoz járulni. (Apropó könnyek, egyelőre ugye nincsenek, csak vörösödő fej, de azt hiszem, amint megérkeznek, még nehezebb lesz ellenállni a vigasztalásnak).
Harmadrészt pedig ott van az EGO. Jó nagy betűkkel. A lány, aki valaha voltam, vagyok és leszek. Aki miközben szülő lett, még nem realizálta, hogy az egy dolog, hogy gyerek mellett is van élet, de nem ugyanolyan, mint volt. Ez az ego ott csücsül a vállamon, mint a kisördög, és gyengébb pillanataimban a fülembe suttog: mikor fogsz egy jót aludni? mikor nézed meg azt a filmet? mikor mész fodrászhoz? Folyton fel akar piszkálni. Emiatt lehetne bűntudatom, sőt, szokott is lenni, ugyanakkor kicsit hálás is vagyok érte, hogy eszembe sem jut elhagyni magam, hogy akkor is felrakom a minimál sminket, és akkor is megmosom a hajam. A hatalmas nagy feladat innentől kezdve a 3 belső hangot összeterelni. És akkor egy csapásra létrejön a lelki béke.
Amikor hazahoztuk a gyerekünket a kórházból még nem láttam ennyire tisztán a dolgokat. Rettegtem, hogy biztonságos hátország nélkül (amit a kórház és a csecsemős nővérek adtak), nem fogok boldogulni. Nem mertem a babát betenni a kiságyába, olyan nagynak tűnt, féltem, hogy elveszik benne. Ehelyett magunk között, a nagyágyban aludtam el Lucával, miközben folyamatosan attól rettegtem, valaki agyon nyomja. (Pedig a közös alvás volt az egyetlen, ami a kezdetektől a tiltólistán szerepelt nálam, de hát ilyen ez az anyapara). Nem tartottam be a szoptatások közötti időt, össze-vissza rohangáltam az alvások közötti időben, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csináltam volna. Inkább azon aggódtam folyamatosan, hogy van-e elég tejem, eszik-e eleget ez a gyerek. Ha sírt, én is sírtam, sőt, amikor aludt, néha akkor is.
Aztán eltelt 2, maximum 3 nap, meglátogatott minket a védőnő, ellátott pár hasznos tanáccsal, és ami még fontosabb, önbizalommal. Onnantól kezdve van rendszer az életünkben, a gyerek a saját ágyában alszik, és hason, ahogy kell. A szoptatások beálltak, az éjszakák szinte zavartalanok. Ebben is csak az a tanulság, hogy valójában semmi nem változott, egyedül a hozzáállásom, és a gondolatok a fejemben. Első gyerek ide vagy oda, innentől tényleg az ösztöneimre kezdtem hallgatni. És innen köszönném meg kisbabás ismerőseim odaadó tanácsait, amiket pánikoló leveleimre adtak. Köszi Virág, Eszti, Vera, Barbi, Réka! <3
Amit már a várandósság alatt tanácsolt mindenki, hogy az első 6 hétben tényleg csak babázzak, engedjem el a háztartást, mert minden erőmre szükség lesz. Ezt sokszor átbeszéltük Szabival, aki előtt le a kalappal, mert az első két hétben, amíg ő is itthon volt, nem csak, hogy elintézte a mosást, mosogatást, bevásárlást (amit egyébként is sokszor megcsinált), de amikor nem Lucát ringatta, recepteket nézegetett, és szoptatós kajákat főzött. És azóta is mindent megcsinál. Szükség is van minden segítségre, mert bizony a szoptatás kemény meló. El kell fogadni, hogy az egy dolog, hogy 9 hónapig az ember nem egyedül lakja a testét, de a szülés után is szinte teljesen hasonló módon osztozik rajta a babájával. Sok figyelmet igényel, hogy helyesen táplálkozzak, semmi allergizáló dolgot ne egyek, hogy bevigyem a megfelelő folyadékot, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű legyen a tejem. Nehéz mindig rendelkezésre állni, fizikai értelemben is. Ellenben mindent megér az élmény, amikor összebújunk, amikor látom a kisbabám jóllakott, elégedett, tejben tocsogó arcát.
Luca ma 3 hetes. Most éppen édesen alszik. Délután megyünk sétálni, amit nem tudom ki vár jobban, én, vagy ő. Luca gyönyörű, és édes. Kezd a látása kialakulni, néha már úgy tűnik, felismeri az arcomat, és kapok 1-2 mosolyszerű grimaszt is. Talán az előző posztokban nem tértem ki erre külön, de mi a Szabival nagyon-nagyon kislányt szerettünk volna. Természetesen bármilyen nemű gyermeknek örültünk volna, de amikor december 16-án először kimondták az ultrahangon, lány lesz, végtelen boldogságot éreztem. Ez a szuper hír pedig csak a mienk volt egészen a baba születéséig. Luca pont olyan, amilyennek elképzeltem, kicsit én, kicsit Szabi. Haladunk előre a rögös úton, a ma mindig jobban megy, mint a tegnap. Nagyon igyekszem, mert Luca tökéletes mamit érdemel, szóval hajrá nekem, hajrá nekünk! :)
Nem tartom annyira vészesnek a helyzetet, főleg, hogy 3 hétig szinte csak a fürdetés előtti 1-2 óra volt húzósabb hiszti ügyben. Meg alapvetően az etetés-peluscsere vonalon könnyen megy a problémamegoldás. A gond az, hogy ez fejben dől el. Egy maximalista, analitikus természet képtelen csak úgy elengedni a nehezebb pillanatokat. Miközben eszeveszetten keresi a megoldást, könnyen bele is süpped a problémás hangulatba. Igen, ez vagyok én.
Az anyai ösztönök kitörnek az emberből, ezért ösztönök, amik már a szüléssel felszabadulnak. Az anyai attitűd, az anyai személyiség azonban nem adja magát ilyen könnyen. Én még most is ízlelgetem a tényt, hogy van egy gyermekem, illetve azt, hogy én vagyok a mamája. Ez akkor is így van, ha tudatosan készül az ember erre a szerepre, ha nagyon várja a gyermekét. Sok sok türelem kell, főleg Lucának, mivel ő jogosan a kezdetektől profi szülőre vágyik.
A lelki viharokat 3 ellentétes, vagy látszólag ellentétes irányelv okozza. Egyrészt mindenek felett és előtt Luca igényei határoznak meg mindent. Amikor eszik, akkor eszem én is, amikor alszik, akkor kellene nekem is (néha sikerül), ha sír, felveszem. Másrészt ott van a tudatos szülő énem, aki közben folyton attól retteg, hogy elrontja a gyerekét, ha hozzászoktatja a tudathoz: anya minden nyekkenésre ugrik. Ez persze hülyeség, sokan mondták, hogy egy újszülöttet nem lehet elkényeztetni, mivel ha sír, akkor tényleg problémája van, nem pedig manipulálni akar. Meg egyébként is, nem kérdés, hogy olyan anya akarok lenni, akit meglátva a könnyes szemű gyermek arca rögtön felderül, akkor is, ha ehhez napi 250-szer kell a kiságyhoz járulni. (Apropó könnyek, egyelőre ugye nincsenek, csak vörösödő fej, de azt hiszem, amint megérkeznek, még nehezebb lesz ellenállni a vigasztalásnak).
Harmadrészt pedig ott van az EGO. Jó nagy betűkkel. A lány, aki valaha voltam, vagyok és leszek. Aki miközben szülő lett, még nem realizálta, hogy az egy dolog, hogy gyerek mellett is van élet, de nem ugyanolyan, mint volt. Ez az ego ott csücsül a vállamon, mint a kisördög, és gyengébb pillanataimban a fülembe suttog: mikor fogsz egy jót aludni? mikor nézed meg azt a filmet? mikor mész fodrászhoz? Folyton fel akar piszkálni. Emiatt lehetne bűntudatom, sőt, szokott is lenni, ugyanakkor kicsit hálás is vagyok érte, hogy eszembe sem jut elhagyni magam, hogy akkor is felrakom a minimál sminket, és akkor is megmosom a hajam. A hatalmas nagy feladat innentől kezdve a 3 belső hangot összeterelni. És akkor egy csapásra létrejön a lelki béke.
Amikor hazahoztuk a gyerekünket a kórházból még nem láttam ennyire tisztán a dolgokat. Rettegtem, hogy biztonságos hátország nélkül (amit a kórház és a csecsemős nővérek adtak), nem fogok boldogulni. Nem mertem a babát betenni a kiságyába, olyan nagynak tűnt, féltem, hogy elveszik benne. Ehelyett magunk között, a nagyágyban aludtam el Lucával, miközben folyamatosan attól rettegtem, valaki agyon nyomja. (Pedig a közös alvás volt az egyetlen, ami a kezdetektől a tiltólistán szerepelt nálam, de hát ilyen ez az anyapara). Nem tartottam be a szoptatások közötti időt, össze-vissza rohangáltam az alvások közötti időben, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csináltam volna. Inkább azon aggódtam folyamatosan, hogy van-e elég tejem, eszik-e eleget ez a gyerek. Ha sírt, én is sírtam, sőt, amikor aludt, néha akkor is.
Aztán eltelt 2, maximum 3 nap, meglátogatott minket a védőnő, ellátott pár hasznos tanáccsal, és ami még fontosabb, önbizalommal. Onnantól kezdve van rendszer az életünkben, a gyerek a saját ágyában alszik, és hason, ahogy kell. A szoptatások beálltak, az éjszakák szinte zavartalanok. Ebben is csak az a tanulság, hogy valójában semmi nem változott, egyedül a hozzáállásom, és a gondolatok a fejemben. Első gyerek ide vagy oda, innentől tényleg az ösztöneimre kezdtem hallgatni. És innen köszönném meg kisbabás ismerőseim odaadó tanácsait, amiket pánikoló leveleimre adtak. Köszi Virág, Eszti, Vera, Barbi, Réka! <3
Amit már a várandósság alatt tanácsolt mindenki, hogy az első 6 hétben tényleg csak babázzak, engedjem el a háztartást, mert minden erőmre szükség lesz. Ezt sokszor átbeszéltük Szabival, aki előtt le a kalappal, mert az első két hétben, amíg ő is itthon volt, nem csak, hogy elintézte a mosást, mosogatást, bevásárlást (amit egyébként is sokszor megcsinált), de amikor nem Lucát ringatta, recepteket nézegetett, és szoptatós kajákat főzött. És azóta is mindent megcsinál. Szükség is van minden segítségre, mert bizony a szoptatás kemény meló. El kell fogadni, hogy az egy dolog, hogy 9 hónapig az ember nem egyedül lakja a testét, de a szülés után is szinte teljesen hasonló módon osztozik rajta a babájával. Sok figyelmet igényel, hogy helyesen táplálkozzak, semmi allergizáló dolgot ne egyek, hogy bevigyem a megfelelő folyadékot, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű legyen a tejem. Nehéz mindig rendelkezésre állni, fizikai értelemben is. Ellenben mindent megér az élmény, amikor összebújunk, amikor látom a kisbabám jóllakott, elégedett, tejben tocsogó arcát.
Luca ma 3 hetes. Most éppen édesen alszik. Délután megyünk sétálni, amit nem tudom ki vár jobban, én, vagy ő. Luca gyönyörű, és édes. Kezd a látása kialakulni, néha már úgy tűnik, felismeri az arcomat, és kapok 1-2 mosolyszerű grimaszt is. Talán az előző posztokban nem tértem ki erre külön, de mi a Szabival nagyon-nagyon kislányt szerettünk volna. Természetesen bármilyen nemű gyermeknek örültünk volna, de amikor december 16-án először kimondták az ultrahangon, lány lesz, végtelen boldogságot éreztem. Ez a szuper hír pedig csak a mienk volt egészen a baba születéséig. Luca pont olyan, amilyennek elképzeltem, kicsit én, kicsit Szabi. Haladunk előre a rögös úton, a ma mindig jobban megy, mint a tegnap. Nagyon igyekszem, mert Luca tökéletes mamit érdemel, szóval hajrá nekem, hajrá nekünk! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése