Számvetés

A napokban jelezte a nagy Arckönyv, hogy Szabival 2009 augusztus 18. óta vagyunk ismerősök. Hát igen, el is gondolkoztam, hogy is volt ez annak idején. A bejelölést levelezés, azt találkozás, azt pedig kapcsolat követte hihetetlen gyorsasággal. És ha sok is volt a döccenő az első időkben, ma már számokban is kifejezhető eredményeket tudhatunk magunkénak: 6 év szerelmet, 2 év házasságot, 1 csodálatos gyermeket és 2 cicát. Hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Sok okom van a számvetésre: közeledik a házassági évfordulónk, az első randink évfordulója, az őszi nagy változások, egyetem, sárguló falevelek. Ami még ezeket is felülírja az a már-már szokásosnak mondható balatoni nyaralásunk. Kezdünk beállni arra, hogy augusztus utolsó két hetére elkérjük a fonyodi házat, és csak kettecskén vagyunk, azazhogy már hármacskán. Cicákkal együtt ötöcskén. 

Én most egyetlen nagy időutazást élek át újra és újra, és közben nem tudok nem mosolyogni. Pontosan egy éve ugyanitt andalogtunk a parton, néztük a kis családokat, totyogó kisdedeket és vágyakoztunk a sajátunkra. Bementünk a piacra, elutaztunk az északi partra, főztünk, szerettük egymást. Volt abban a két hétben valami különleges, valami egészen harmonikus. Akkor még nem tudtam, hogy Luca már megérkezett a pocakomba. Úgyhogy igazából az volt az első nyarunk együtt.

Most tudatosan terveztük hasonlóra a nyaralást, hogy a picivel is meglátogassuk a fontosabb helyszíneket. Többek között Badacsonyt, ahol létezik az a bizonyos Rózsakő. Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedy Róza állítólag sokat üldögéltek rajta.  A legenda szerint aki háttal a Balatonnak ráül, az megtalálja a szerelmet, ha a társával ül rá, akkor a következő évben már gyermekkel jön vissza. Mi vissza is mentünk, és ha kisebb hegyeket is kellett babakocsival megmászni, akkor is ráültünk Lucával. Mert a hagyományok fontosak. Ki tudja, jövőre hányan megyünk vissza..:)

Aztán itt van a megszokott helyszín, Fonyód-Bélatelep. Ami eddig természetes volt, hogy lementünk a strandra, az most kész mutatvány. Engem itt csecsemő korom óta ismernek, minden bokorban van egy kedves ismerős, mosolygós arc. Ezekben a kedves tekintetekben lubickolt most a lányom, akit egyértelműen befogadott a közösség. Jó érzés volt látni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, és ha évről-évre öregebbek is leszünk, együtt van itt mindenki.Van egy kedves kis utcácska Bélatelep ős nyaralósorán. Ott tologattuk a babakocsit, amikor szembejött velünk a gimnáziumi latin és matematikatanárom. Előbbi a férj, utóbbi a feleség. Kb. 12 éve nem láttam őket. Valami  megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mik történtek ezidő alatt? Tényleg így rohan az idő? Hol tanultam, hol dolgoztam? Mind nem számít. A legfontosabb dolog, saját kis lenyomatom ott mosolygott kerek szemekkel, és vizslatta a közben kicsit megőszült, de még mindig fiatalos tanáraimat. 

Ha már itt tartunk, hogy öregedés, az idő múlása. Kezdem egészen más dimenzióban látni a napokat. Mióta Luca megszületett, jó értelembe véve, de nagyjából csak sodródtam a mindennapok forgatagában. Igyekeztem tartani valamennyire a napi rutint, és alkalmazkodni az újabb és újabb feladatokhoz. Teljesen megfoghatatlanná vált számomra az idő, amiből úgy érzem, sosincs elég, legalábbis ahhoz, hogy teljesen sikeresnek éljek meg egy napot. Aztán rájöttem, hogy mégis mennyire intenzíven van jelen az az idő, amiről azt hittem nincs is. Nézem a gyerekem, akinek egyetlen árva nap is rengeteg változást hoz az életébe. Hiszen még alig 3 hónapja van ezen a világon, így az ő szemszögéből 24 óra nagyon is számottevő. Növekszik, gyarapszik, már szabályosan beszél, olyan édesen próbálhatja a hangját. Elkezdett forogni, felnyomni magát, tapsikolni, markolni, rágni. Hogy szopja az ujját. Hogy kezd anyás lenni. Hogy ugyanolyan átéléssel hallgatja Schumann zongorakoncertjét, mint én. És mindezeket egyetlen pillanat alatt.

Én is változom, akaratlanul is és akarva. Vannak dolgok, amiket szeretnék elengedni, szeretnék lazábban venni. Összességében szeretnék alázatosabb lenni. Még jobban. Nekem ez a legnehezebb, nem szigorú tervezet szerint élni, alább hagyni a maximumból, megélni a pillanatot, és hagyni, hogy alakítson. Azért ezzel a hormonháztartással, ami most nekem van, ez korántsem könnyű. Hála Istennek nem egyedül kell magammal és a változással szembenéznem, itt van nekem az állandó tükröm. 

Fontosnak tartom, hogy ebben a bejegyzésben neki, Szabolcsnak külön bekezdése legyen. Tegnap volt egy álmom, pontosabban nem álom, csak lepergett előttem az elmúlt pár év. A spanyolországi telelés, a sárospataki szüretek, a Balaton körüli biciklitúra, a kercaszomori bulik, az olasz random trip, a túra a Szalajka-völgyben, a fesztiválok. Sok-sok fesztivál :)  Aztán a szülőszoba, ahol olyan erősen támaszkodtam rá, ahogy még soha. A nap, amikor hazahoztuk Lucát, ő pedig elaludt, aztán úgy rohant be a kórházba, mintha aznap szülnék. Ahogy rendületlenül pakolja a Tátra magasságú táska hegyeket az icikepicike autónkba. A pár nappal ezelőtti sétánk a Balaton parton, ahol orkán szél fújt, Luca kendőben, a kabátom alatt pihent szorosan rajtam. Aztán a jóéjtcsók, amit lefekvés előtt adtunk. Az egyszerű hétköznapok, minden, ami az elmúlt 6 év. És akkor az jutott eszembe, mi lenne, ha ez lenne az utolsó napunk együtt. Olyan ez már, mint a levegő. Nem lehet nélküle élni. Csak hálásnak lenni érte. Minden nap.

A panaszos asszony sirámai

Elérkezett a várva várt ‚gyerekkel a Balatonra‘ projekt, ami jó sok tanulsággal szolgált. Lesz egy kis rinya, de nem sok :) Inkább hangos elmélkedés az ennek kapcsán megélt tapasztalatkról.

Mozgalmas hét áll mögöttünk. Luca a kánikula tetőzésekor kapta meg a kéthónapos oltásait, én megtudtam, hogy felvettek, családként először indultunk neki Fonyódnak, és a hétvégén a keresztelő is megvolt.

Utoljára kettesben voltunk a nyaralóban Szabival, illetve már akkor is hárman voltunk, csak még nem tudtunk róla. Éppen ezért voltam ennyire izgatott a visszatérés miatt, hogy már Luca is teljes fizikai valójában velünk tarthat, megnézheti hol házasodtak össze a szülei, hol hozták őt össze, és hol fog ezentúl kb. Ő is minden nyarat eltölteni. Mivel az utazás előtt 2 nappal kapta az oltásait, volt bennem egy kis izgalom, hogy milyen hatással lesz ez rá, be fog-e lázasodni, stb. Hála Istennek nagyon stramm kiscsaj, és dacolva a 45 fokkal, teljesen könnyen vette a szurikat. Az más kérdés, hogy belőlem viszont kijött kicsit a szkeptikusság az oltásokkal kapcsolatban, de erről majd egy külön bejegyzést írok, annyira nagy a téma. Pénteken reggel 7-kor kezdtük a napot, az volt a terv, hogy felváltva lesz kézben Luca, így mindenki össze tud pakolni. Gondolom akinek van kisgyereke az most hangosan röhög a naivitásunkon. Azon már rég túl vagyok, hogy magamnak mit kell vinni, bedobom, amit találok, legyen meg a sminklemosó, az a lényeg. Így sikerült a két héttel ezelőtti, anyósoméknál eltöltött hétre csupa meleg holmit vinni a kánikulára, majd egész idő alatt egyetlen sortban nyomni, most pedig pepitában semmi meleg holmival nem készülni, s így szintén egyetlen hosszú nadrágban parádézni. Nézzetek időjárást indulás előtt, ez jó tanács. 

A baba cuccaival viszont sokkal körültekintőbbnek kell lenni, semmi sem maradhat itthon, különben 150 kilómétert kell érte visszabumlizni. Gyógyszerek minden eshetőségre, játékok, mobilágy, meleg ruha, nyári ruha, szép ruha a keresztelőre, pelus, fürdető stb. Nem ragozom, délután 2 órakor értük el azt a stáduiumot, amikor elkezdettük lehordani a lift nélküli, 3. emeleti lakásból a cuccokat a kocsiba. A másik nagyon fontos tanulság, amit megtanultunk, hogy innentől nem lesz elég nagy egyetlen kocsi sem, pláne nem a pici Clio, szóval Szabi elkezdte a szokásos építőkockázást a csomagokkal, ami végül mindig sikerül, nekem csak valahogy méretre kell igazodnom a hátsó ülésen. Aztán végre indulás. Luca kezdetben nyugodtan aludt, így nem volt nagy ok a siettségre, így végül nem autópályára gördültünk, mondván, péntek délután nagyobb esély van rá, hogy az beragad, és akkor nincs egérút. A sima hetes viszont egy katasztrófa volt, kerülgethettük a targoncákat, sok volt a lassítás, megállás, Luca hamar ki is fejezte nem tetszését. Kín keservesen értük el Fehérvárat, ahol a száz fokban teljesen leizzadt gyereket mindenképpen meg szerettem volna etetni. Harmadik alaptézis: kocsiban szoptatni szar. Csurig megtömött autóban szoptatni a meki parkolójában, nagyon szar. De nem volt mit tenni, valahogy megoldottuk, de mindennel együtt kb egy órát rostokoltunk. Onnantól viszont pályára mentünk át, így felgyorsulva, uszvke este 6 után meg is érkeztünk Folyódra. Kicsi partozás, fürdetés, etetés, fektetés, és el is felejtettük a napot. Luca egyébként nagyon jól alkalmazkodik, már nem első alkalommal utaztunk vele, szépen akklimatizálódik, és az alvások is nagyon szuperek éjszaka. Lekopogom :)

Onnantól tényleg arra tudtunk koncentrálni, ami a lényeg: a vízre, egymásra. Luca első naplementéje után jött az első cicafürdés. Kendőben vittem be magamon, és lógattam bele a lábacskáját a vízbe. Nem tiltatkozott, ezt már sikerként könyvelem el. Jött egy hullám is, akkor a popó is olyan lett. Akkor kijöttünk. Vettünk azóta vízben is használható hordozókendőt, nemsokára azzal merészkedünk majd beljebb. Vasárnapra pedig a trópusi idő is alább hagyott, így tökéletes lett a klíma a keresztelőre. Nagyon szép kis szertartás volt, pont ugyanott, ahol két éve kimondtuk az igent. Luca teljes átéléssel az egészet átaludta, még arra is csak éppen kinyitotta a szemét, amikor leöntötték a keresztvízzel. Úgyhogy tökéletes volt. Utána pedig egy szép délutánt sikerült eltölteni a keresztszülőkkel és a családdal. Szabi közben visszament dolgozni, úgyhogy mi most hárman lányok (anyu, Luca, én) élvezzük a közben őszbe fordult nyarat.

Ami a rinya részét illeti: nehéz megszokni, hogy egy nap mennyire elég. Semmire. Akkor kezdtem kicsit csapdában érezni magam, amikor a hét elején megérkezett a rosszidő, és mi beszorultunk a házba. Sokkal nehezebb a gyereket is lekötni, és magadnak is időt lopni. Mostanában nagyon divatos kifejezés az ’én-idő’. Tényleg kell, fontos, szükség van rá. Keresni kell a lehetőségeket. Én annyira jutottam, hogy írtam egy listát, hogy mi mindent szeretnék megcsinálni, ha lesz egy zavartalan tíz percem. Pedikür, számítógép takarítás, mosás, olvasás stb. Persze itt van anyu, akinek bármikor odaadhatom Lucát, de az sem jó, ha az én én-időm más rovására megy. Nem jó látni, hogy amíg te csak szusszanni akarsz egy kicsit, addig a másik pont emiatt nem tud. Ez nem panaszkodás, inkább csak hangos gondolkodás, hogy mennyire kis dolgokon múlik egy nap sikere vagy bukása. Mert a legfontosabb, hogy a gyereken mindig azt lássam, bízik bennünk, és nem hagyjuk magára. Néha több időt sikerül lopni, néha kevesebbet.

Amire elsőként kéne a sok közül időt szakítani, az a sport. Nagyon kedves dicsérő szavakat kaptam szülés után, és kapok azóta is, hogy milyen jól nézek ki, nem változott az alakom. Ez jól is esik, és tényleg ugyanazokat a cuccokat hordom, mint előtte, de azért nem minden ugyanaz. A múlt héten debütált a testem fürdőruhában, és hát na, annyira ha nem muszáj, nem erőltetném...:) semmi vészes dolog nincs, korábban sem voltam fürdőruhamodell, így csak az erősödött kicsit, ami eleve volt: narancsbőr a combon, kis erecskék itt-ott a lábon, enyhe úszógumi. Semmi olyan, amin ne lehetne változtatni. De mikor? Talán már a felismerés is egy lépés, ahelyett, hogy ne vennék róla tudomást. Egy biztos, a genetika megtette a magáét, meghagyott minden erőfeszítés nélkül csinos anyukának, a részleteken már nekem kell dolgozni. Az biztos, hogy amíg Luca csak anyatejes, addig nem fogok kísérlezetni, fokozatosan viszont biztos.

Ami miatt ezt az egész bejegyzést írtam, az az idő és időzítés témája. Sokminden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban: mikor legyen Lucának testvére? Hogy lesz két gyerekre időm? Mi az ideális korkülönbség? Hogy fogom én ezt bírni? És hasonlók. És persze bejött a képbe kicsit a saját egóm is: meddig legyek ’csak’ anyuka? Mikor kezdjek dolgozni? És akkor hol van a szerelem?

Szóval van itt kérdés bőven. Egy biztos: minden úgy van jól, ahogy van, a világ legcsodásabb dolga, ami most történik. Hogy egyáltalán van miért logisztikázni. Hogy itt van Luca, hogy itt vagyunk egymásnak. Szerintem ő is szeret velünk lenni, bár nem mondta még, de sokat mosolyog :) Az első próbatétel szeptemberben elkezdődik: suli, gyerek, család, kis munka és közben persze boldogság. Mert az van <3

Anya iskolába megy 

27 éves lettem. Még pont 26 voltam, amikor megszületett a lányom. És nem is akarom kiszámolni mennyi leszek, amikor kimondhatom majd: pszichológus vagyok. Bizony, kemény fába vágtam a fejszém, ősztől nyakamba kötöm Lucát és bőszen hallgatni fogjuk az előadásokat a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán. 

Régi szerelem ez nekem. Régen hordozom magammal azt a történetet, ami végül elvezett odáig, hogy februárban beadjam a jelentkezésemet - akkor még pocakomban a babámmal. Pont tíz éve annak, hogy a 17 éves tinédzser, maximalista, színkitűnő, ambícíózus Nórika megadta magát a démonjainak. Sokkal több időt és energiát érne meg az a poszt, amiben leírom a betegségem teljes történetét. Így zanzásítva a lényeget: szinte halálra éheztettem magam. Az anorexia volt az én drogom, abból merítettem erőt, hogy napról napra kevesebb étel mellett is a maximumot nyújtom, míg el nem értem a kevéstől a nulláig. 2006 áprilisában 183 centi és 38 kiló voltam. Majd az arcomba mondták, innen már nincs előre, csak lefele. Az, hogy mégis itt vagyok, jól vagyok, egészséges vagyok, és teljes, az tényleg csak az égieknek köszönhető, meg annak az akaraterőnek, ami belevitt a rosszba. Azóta sokszor és sokféleképpen próbáltam feldolgozni a történteket, a teljes gyógyulás 3 évbe is beletelt. Sosem bántam meg az étkezési zavaros éveimet, rengeteget tanultam belőle. Amikor annak idején a bölcsészkaron szakdolgozat témát kerestem, tudtam, hogy erről akarok írni. Akkor szembesültem két dologgal: egyrészt nagyon gyenge a témában rendelkezésre álló szakirodalom, másrészt nem vagyok még kész külső szemlélőként hideg fejjel papírra vetni és feldolgozni a történetem. Azóta sok idő telt el, a szakdolgozat elkészült, szépen is szerepelt, én pedig egyre erősebben elkezdtem érezni, hogy nekem ezzel a tapasztalattal valamit kezdenem kell. A táplálkozási zavarok valamely fajtája ma már minden második embert érint. Stresszevők, bulémiások, anorexiások, zugevők. Szakszerű segítség viszont kevés van. Én most, 27 évesen értem meg arra, hogy elkötelezzem magam amellett az elhatározás mellett, hogy a már átélt tudás mellé az elméleti tudást is megszerezzem, és később egészségpszichológusként segíthessek ezeknek az embereknek. 

Anyaként ez még szebb feladat lesz. Mindig is szerettem volna valamilyen segítő hivatást választani. Nem munkát, hivatást. Nem bánom, hogy 18 évesen nem voltam ennyire tudatos. Örültem, hogy élek. hogy átmentem az érettségin. Ennyi tellett akkor tőlem. És ha nem megyek akkor a Pázmány bölcsészkarra, ha nem kerülök a tévéhez gyakorlatra, és nem dolgozom ott éveket, akkor sosem ismerem meg a férjem, és most nem lenne itt Luca sem. Szóval én hiszem, hogy semmi sincs véletlenül. 

Aztán ott vannak a személyes ambícióim is. Jól esik a gondolat, hogy amíg egy, vagy akár 2-3 gyereket nevelek itthon, közben fejleszteni tudom magam, és meg tudom teremteni azt az egzisztenciát, amiben majd az ő felcseperedésük után fogok kiteljesedni. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ne veszítsem el a saját céljaimat, mert csak úgy fogok tudni a lányomnak teljes értékű képet festeni a világból, ha nem zárom ki magam belőle. Engem az, hogy egyszerre több fronton kell helytállni, inspirál és hajt. 

Mikor hátat fordítottam a tévézésnek, akkor életmódot és életszemléletet is váltottam. Egyre inkább ráéreztem a 'slow life' ízére. Hogy lassítsak. Hogy érezzek. Hogy gondolkozzak. Hogy ne adjam fel, az adott pillanatban talán elérhetetlennek tűnő álmaimat. Én tényleg borzasztóan örülök minden napsütésnek, minden finom kávénak, minden kellemes beszélgetésnek. És megértően hallgatom ismerőseim panaszát, hogy "nincs idő semmire", "állandóan rohanok", "jajj, annyi munkám van" panaszait. Tényleg minden csak elhatározás kérdése, mennyire alakítod élhetőre, és élvezetesre az életed.

Nekem már most van egy főállásom. Luca. Tényleg minden nap órási eredményként élem meg, ha szépen hízott, ha sokat nevetett, vagy csinált valami újdonságot. Valahol már ez is az iskolaéveket idézi nekem, mert nem is tudom, mikor volt, amikor elmentem tízkor lefeküdni. Másképp nem lehet, mert az éjszakai kelések, a nappali "műszak", a férj és barátok mellett valahol nőnek is meg kell maradni. És igen, ezek mellé még bejön majd az egyetem is. Vagyok már annyira magabiztos, hogy az alap legyintések már meg sem érintenek, a " gyerek mellett úgysem lesz erre időd", vagy "mikor lesz ebből bármi" és társai sem. Én tudom, sőt, mi tudjuk :) 

Megtérülő befektetés

Ezt a bejegyzést akkor kezdtem el magamban fogalmazni, amikor azokra a gyerekre gondoltam, akik árvák, akikről lemondtak a szüleik, vagy csak egyszerűen nem a megfelelő családba születtek. Persze minden kezdő anya kételkedik a saját képességeiben, ingázik a "szaranya" és a "bezzeganya" címkék között, de ezen megtorpanások között egy dolog biztos: a gyerek az első. A gyerekért van minden. Hiszen mi hoztuk létre, mi hívtuk életre, felelősök vagyunk érte, és ez nemcsak azt jelenti, hogy kielégítjük a szükségleteit, hanem, hogy szeretjük, amennyire csak lehet. És talán ez utóbbi fontosabb is. 

Mióta Luca megszületett, bevallom őszintén vannak napok, amikor egy perc megállás sincs. Vagy megyünk, vagy jövünk, vagy vigasztalok, vagy etetek, vagy ringatok, vagy öltöztetek. És a többi. De nem ettől lesz a babám nyugodt, boldog, vagy kiegyensúlyozott. Hanem mert érzi, legalábbis nagyon remélem, hogy érzi, hogy még akkor is, amikor nagyon fáradt vagyok, szeretettel gondozom őt. Nagyon elszomorít, hogy vannak gyerekek, akik ezt nem kaphatják meg. Hogy még mielőtt kialakulhatna a bizalom a világ felé, már el is vész.

A gyerek a legjobb befektetés. Mindent, amit szeretsz magadban, a világban, a másikban, azt át tudod neki adni. Mindent, amitől tartasz, félsz, megvetsz, fájdalmat okoz, azt távol tartod tőle. Legalábbis megpróbálod. És mindezt visszakapod tőle, kamatostul. Mostanában sokat küzdöttem Lucával szoptatások előtt. Az addig szépen evő lányom hisztirohamot kapott, amint leültem etetni. Napokkal később jöttem rá, hogy miért csinálja. Amíg sírt, vagy nyűgösködött, mindig felvettem, foglalkoztam vele. De etetésekkor ahogy elkezdte, rögtön a telefonom után nyúltam, hogy válaszoljak az üzeneteimre, vagy bekapcsoltam a tévét. Egyszóval nem rá figyeltem, felületes voltam, azt hittem elég neki, ha élelemhez jut. Pedig a lányom csak azt szerette volna, hogy rá figyeljek, kizárólag. Legyen ez a mi időnk. Még csak 6 hetes, és milyen jó tanító.

Kire ütött ez a gyerek?

Mióta megszületett Luca azon gondolkodom, melyikünkre hasonlít. Annál tovább nem szoktam jutni, hogy szimplán gyönyörű. Apróbb külső egyezéseket vélek felfedezni, például a száját tőlem örökölte, anyukám szerint a nézése pedig a Szabié. Most még annyira pici, hogy minden nap változik, fejlődik, még csak kialakulóban vannak a vonásai. Abban viszont mindenki egyetért, hogy tökéletes kisbaba, már pár perces újszülöttként is annyira kisimult volt és formás, mint egy több hetes. Szóval az általános vélemény, hogy elég jól sikerült :)

Amit már most tudni lehet a személyiségéről, hogy elégé muzikális. Jól és intenzíven reagál szinte minden fajta zenére, amikor alap nyűgösség, és nem valami világraszóló hiszti van, szinte mindig bejön, ha énekelek neki, vagy elindítok egy lejátszást a youtube-on Valószínű Luca azt szereti, ami szól neki, sok választása nincsen, így egyelőre zömmel az én ízlésem szerinti muzsikára szendereg. Konkrétan lassú, akusztikus, vonós zenéket játszok neki, abszolút kedvenc Szabó Balázs Bandájától Radnóti Miklós Bájoló című versének megzenésítése. Azért a 'hétköznapi' című számot is nagyon szeretjük. Amire pedig a kezdetektől altatom, az Malek Andrea Ringató című dala. Ezt szépen fokozatosan teljesen megtanultam, így bárhol, bármikor el tudom énekelni neki. A mai nap abszolút meglepetése, hogy a zongora játékomra is szépen elaludt. Több, mint tíz évig tanultam játszani a hangszeren, nem is ment rosszul, de majdnem ennyi ideje nem gyakorolok már, pedig van pianínónk. Most leporoltam a kottákat, és azt hiszem ezentúl mindennapos lesz a zongoraszó a lakásban. A muzikalitás apai ágon is teljesen indokolt. Szabinak remek zenei ízlése és hatalmas ismerete is van, műfajtól függetlenül. Már ígérte, hogy ha lesz ideje, összeállít a babának egy minőségi albumot, had fejlődjön a füle a picinek.

A másik örömteli egyezés bennünk, hogy Luca szemmel láthatóan szereti a vizet, akárcsak én. Ez a babáknál nem szokatlan, hiszen 9 hónapig vízben élnek, ezek az emlékek pedig sokáig megmaradnak bennük. Luca a kezdetektől szereti a fürdőzést, egészen el tud benne mélyedni. Múltkor annyira elmélyedt, hogy sikerült bele is rotyizni a kádba. Remélem a lelkesedése később sem hagy alább, mert nagy terveim vannak vele. Nyáron egy kis Balatonozás, hogy szokja a környezetet, 3 hónapos korától pedig babaúszás. Luca abszolút balatoni gyerek, hiszen ott is készült :) Ezt majd a megfelelő időben a tudtára is adjuk. Szeretném, ha ő is annyira imádná Fonyódot, ahogy én, hiszen engem oda köt minden (első szerelem, első csók, bánat, öröm, házasság, gyermekáldás), az a második otthonom. 

Ha mostanság megint több is a nyűgösebb napunk, az azért megállapítható, hogy hála Istennek Luca nem hasfájós, és jóétvágyú gyerek. Ebben azt hiszem mind a kettőnkre ütött. S habár én nagyon körültekintően étkezem, nehogy gondot okozzak a pocakjának a szoptatáson keresztül átjutó ételekkel, néha mégis sikerül belefutnom valami tiltólistás dologba, amiről csak utólag derül ki, hogy nem ajánlott, mégsem okozott még semmi gondot. A rotyik és pukik előtt persze elkomorodik a tekintete, erősen kell koncentrálnia erre a műveletre. Ja, öltözködni és fésülködni nem szeret. Ezt fogalmam sincs, kitől örökölte :) Hétfőn volt egyhónapos a kisasszony, ennek örömére megtörtént az első státusz vizsgálata is, szóval rohan az idő. Nagyon. Én meg minden nap izgalommal kémlelem, éppen kit látok viszont a mosolyában. 

Ha a baba beszélni tudna

Igen, az néha nagyon jó lenne. Egyből el tudná mondani, hogy éppen mi a szomorúság tárgya: pillanatnyi vihar a biliben, mert éppen arrébb rebbent a napsugár, vagy fáj valami. Persze eszem ágában nincs siettetni ezt a folyamatot, ha kifognék egy aranyhalat, akkor sem lenne ez a 3 kívánságom között, úgyis áldani fogom még a napot, hogy volt olyan, amikor még nem tudott feleselni velem :)

Ellenben elkezdett komolyan  foglalkoztatni a gondolat, hogy lehet a leghatékonyabban lekötni egy pár hetes csecsemőt. Luca minden héten más, szépen fejlődik, sok új dolgot produkál, hiszen nyílik előtte a világ, ez pedig egyszerre lehet fantasztikus és ijesztő. Mindig emlékeztetnem kell magamat a tényre, hogy ez a baba bizony 9 hónapig egy sötét, meleg, biztonságos burokban növögetett, és ehhez képest a mi világunk nagy, bizonytalan és sokszor rideg. Mikor még egy hetes volt, gyakorlatilag abból álltak a napjaink, hogy megetettem, kicseréltem a pelusát, aztán visszaaltattam a következő szoptatásig. Könnyen hozzászoktam, hogy ilyenkor 2-3 óra "kimenőm" van, amit akár magamra is fordíthatok, és persze az sem volt mellékes, hogy ekkor még apa is itthon volt, "szülési' szabadságát töltve, szóval ha fel is sírt a pici, nem csak én voltam szolgálatban. 

Aztán 2 hetes korától ez már egészen másképp alakult. A nappali alvások szinte teljesen eltűntek, de legalábbis azok, amik hosszabb ideig tartanak, a növekedési ugrás miatt sokkal többet volt éhes, és persze ekkor már egyedül voltam vele itthon. Ezen szakasz első pár napjában nehezen vettem az akadályokat, ahogy azt előző posztban írtam is. Aztán rájöttem itt is az a megoldás, hogy nem érzelemből kell cselekedni, hanem elszámolni tízig, és logikusan gondolkodni. Ha a mama nyűgös, hogyan nyugtathatná meg a babát? Ha a baba sír, az pedig nem azt jelenti, hogy 5 másodperc múlva összedől a világ. Így mostanra már sokkal flottabbul megy minden. 

Azt is végig gondoltam, hogy nem várhatom el a gyerekemtől, hogy minden etetés után engedelmesen ájuljon el, hiszen egy csecsemőnek ez a dolga. Miért is tenné? Éjszaka majd alszik, addig viszont ő is, mint mindenki, társaságra vágyik. Jelen pillanatban most én vagyok az egyszemélyes szórakoztató személyzet, legalábbis amíg apa haza nem ér, vagy valamelyik nagyi nem ugrik be. Elkezdtem gondolkodni, hogy mivel tudnám lekötni a figyelmét, hiszen még a látása nem tökéletes, mozogni kevéssé tud, a kommunikációja kezdetleges. Jelen pillanatban 3 eszközt vetek be felváltva: a lakásban tartott mózeskosaras kölcsönbabakocsit, a hordozókendőt, és legújabban az adamo hintát. Mostanában pedig már kiterítem neki a játszószőnyeget, és arra fektetve vonultatom fel neki a most még ismeretlen plüssbirodalma lakóit. Ma már szemmel szépen lekövette az egyik cicát, és az élénk színek is felkeltik az érdeklődését. 

A mózeskosárban nappal is szépen el lehet ringatni, a kendőbe általában akkor teszem, ha nagyon nyűgös, mert abba viszonylag hamar megnyugszik, a hintához pedig nagy reményeket fűzök, mert Luca elképesztően imádja a ringatást. Kellett két nap, mire hozzászokott, ma már el tudtam altatni benne, úgyhogy remélhetőleg hatalmas szerelem lesz ez. Persze van egy enyhe lelkiismeretfurdalásom, hogy ezek az eszközök is mind arra hajtanak, hogy aludjon el a gyerek, pedig esküszöm, nem ez a célom, de mondom, nehéz még másra bazírozni egy 4 hetesnél. 

Aztán vannak az állandósult nyűglődések, menetrend szerint este 6-tól fürdetésig, ami nálunk 8 és 9 között van. Ilyenkor hiába van tele a poci, kijött minden rotyi meg büfi, csak jön az ordítás. Ezt én már teljesen megszoktam, és ha kitartóan ringatom, és beszélek hozzá, annak azért meg szokott lenni a gyümölcse. Az más kérdés, hogy míg engem nem ijeszt meg és nem is zavar a babaordítás, addig más rendre megkérdezi, hogy "jajj, de mi a baj?", ezért ilyenkor kerüljük a nyilvános szereplést. A gyereknevelés is olyan, mint a foci, mindenki nagyon ért hozzá.

Azt persze nem mondom, hogy néha nem fáradok le a dologtól. Nem elsősorban lelki, hanem fizikai értelemben. Luca ugyanis csak azt szívleli, ha állandóan megy valami a feneke alatt, így van, hogy órákig kell felváltva kézben tartani és kocsiban tolni. Nagyon örülök, hogy szereti a sétákat, és nagyokat alszik közben, csak ezalatt én mind jobban fáradok. Aminek örülök, hogy cumit nem fogad el a gyerek, az újját sem szopja. Az igazi cici viszont mindennél értékesebb számára. Igény szerint szoptatom Lucát, de azért ésszerű határok között. A minimum 2 órát meg szoktam várni, hogy teljen el az etetések között, addig inkább bármi mással lekötöm. Mert őszintén szólva rettegek attól, hogy olyan gyerek legyen, aki 1 éves korában, vagy még sokkal tovább csak úgy tud megnyugodni, ha az anyja mellén lóg. A szoptatás elsősorban kötődés a babával, és csak másodsorban táplálás, ugyanakkor fontos, hogy én se akarjak mindent azzal megoldani, hogy cicit dugok a szájába. Remélem azzal, hogy ezt már korán tudatosítottam magamban, el tudom kerülni ezt az aknamezőt. 

Luca ma 4 hetes, és ennek örömére megkaptam a legszebb ajándékot tőle: egy mély szemembe nézés utáni hosszas mosolyt. Ha kezdek is érvényesíteni a nevelésben néhány tudatos elvet, azért még azt gondolom, elsősorban a gyerek igényeit kell kielégíteni mindenek felett. Szívből ajánlom ezt a pár sort, amit ugyan nem tudom ki írt, de sok igaság van benne. Én mindig megkönnyezem. 

Ha a baba beszélni tudna:

"1. Nem azért sírok, hogy megnehezítsem az életedet. Azért sírok, mert valami baj van. Még ha nem is látszik másból.
2. Vadiúj vagyok. Nem irányítom teljesen az idegrendszerem. Szervezetlen vagyok. Megnyugtat, ha veled vagyok, hallom a szívverésed, érzem az illatodat... Segítesz ezzel nekem.
3. Az, hogy nem bírom abbahagyni a sírást, nem a te hibád. Tudom, hogy megteszed, ami tőled telik. Még csak most ismerkedünk egymással. Eljutunk majd oda.... tarts ki, kérlek.
4. Te vagy az egész világom. A mindenem. Rajtad kívül nem is ismerek mást. Senki sem tudja mindazt biztosítani számomra, amit te igen.
5. Nem kell sírnom. Nem erősíti a tüdőmet, sem más előnye nincs.
6. A stresszhormonok, melyek felszabadulnak, amikor sírok (és velem maradnak egy életre) csökkennek, ha a karodban tartasz ilyenkor.
7. Kérlek, szoptass meg. Mindegy, mennyire sokszor kérem. Felejtsd el az órát és hogy milyen fáradt vagy. Ha a szoptatástól abbahagyom a sírást, kérlek, szoptass meg.
8. Ne hallgass senki másra! Se a szomszédra, se a nagynénédre. Felejtsd el a könyvet, amit olvastál az önnyugtatásról. Csak rám hallgass. És magadra. Felejtsd el a külvilágot.
9. Nem tudom megnyugtatni önmagam. Lehetetlen. Ha abbahagyom a sírást, amikor magamra hagysz, az azért van, mert feladtam a reményt, hogy megvigasztalsz.
10. Ha elérted a végkimerülést, kérj segítséget - a mosogatnivalóval, a mosással, a főzéssel. Ha jól elvagyok más karjában, akkor az időt használd zuhanyzásra, vagy hogy igyál egy csésze teát.
11. Tudom, ezt nehéz hallani: olyan világban élünk, mely mások érdekeit helyezi előrébb. Az én szükségleteim valósak, és valóban szükségem van rád - még ha ez azt is jelenti, hogy fél kézzel kell ebédelned, mosatlan hajjal. Én a te kisbabád vagyok. Te az anyukám vagy.
12. Mindez nem tart örökké. Most ugyan úgy tűnhet, mert a gyermekágy időtorzításában létezünk épp. Ha most megvigasztalsz, hamarabb leszek nyugodt baba. Közelebb kerülünk egymáshoz. Ennek az időszaknak vége szakad majd, nem fog életed végéig tartani. És noha nem fog majd hiányozni a sírásom, a bölcsebbik feled hálás lesz majd, hogy bíztál bennem és magadban, kezdettől fogva."

 

Igény szerint, kötődve 

Valahogy e két jelmondat szerint telnek a napjaink. Mikor Lucát vártam, már akkor elhatároztam, hogy az első perctől kezdve világossá szeretném tenni számára: rám bármikor számíthat. És természetesen az apjára is. Ennek a kötődésnek rakta le az alapkövét a csodálatos szülésélmény, és az, hogy mióta a kislányom kibújt a világra, még egy percet sem volt tőlem külön. Najó, néha azért eljutok tusolni is... :) 

Ellenben nem akarok fals képet festeni az első napok, aztán az első hetek hangulatáról, mert természetesen a felhőtlen boldogság mellett sokszor kiborul a bili. A tegnapi nap iskolapéldája ennek. Adott a 3 hetes növekedési ugrás miatti nyűglődés, néha biztos van egy nehezebben kijövő rotyi, van egy éhező mama, aki végső elkeseredésében úgy próbál meg ebédelni, hogy közben rajta lóg a kisded, (akit szépen leeszik gulyáslevessel), majd az íre az teszi fel a pontot, amikor teljes puccparádéban leküzdjük magunkat a harmadikról (no lift), és mire kitolnám a babakocsit leszakad az ég. Ja, és mire visszaverekszem magam a lakásba, újra kiderül az idő, a gyerek viszont csak a művelet alatt aludt édesen, mire lerakom a kiságyba, rákezdi...

Nem tartom annyira vészesnek a helyzetet,  főleg, hogy 3 hétig szinte csak a fürdetés előtti 1-2 óra volt húzósabb hiszti ügyben. Meg alapvetően az etetés-peluscsere vonalon könnyen megy a problémamegoldás. A gond az, hogy ez fejben dől el. Egy maximalista, analitikus természet képtelen csak úgy elengedni a nehezebb pillanatokat. Miközben eszeveszetten keresi a megoldást, könnyen bele is süpped a problémás hangulatba. Igen, ez vagyok én. 

Az anyai ösztönök kitörnek az emberből, ezért ösztönök, amik már a szüléssel felszabadulnak. Az anyai attitűd, az anyai személyiség azonban nem adja magát ilyen könnyen. Én még most is ízlelgetem a tényt, hogy van egy gyermekem, illetve azt, hogy én vagyok a mamája. Ez akkor is így van, ha tudatosan készül az ember erre a szerepre, ha nagyon várja a gyermekét. Sok sok türelem kell, főleg Lucának, mivel ő jogosan a kezdetektől profi szülőre vágyik. 

A lelki viharokat 3 ellentétes, vagy látszólag ellentétes irányelv okozza. Egyrészt mindenek felett és előtt Luca igényei határoznak meg mindent. Amikor eszik, akkor eszem én is, amikor alszik, akkor kellene nekem is (néha sikerül), ha sír, felveszem. Másrészt ott van a tudatos szülő énem, aki közben folyton attól retteg, hogy elrontja a gyerekét, ha hozzászoktatja a tudathoz: anya minden nyekkenésre ugrik. Ez persze hülyeség, sokan mondták, hogy egy újszülöttet nem lehet elkényeztetni, mivel ha sír, akkor tényleg problémája van, nem pedig manipulálni akar. Meg egyébként is, nem kérdés, hogy olyan anya akarok lenni, akit meglátva a könnyes szemű gyermek arca rögtön felderül, akkor is, ha ehhez napi 250-szer kell a kiságyhoz járulni. (Apropó könnyek, egyelőre ugye nincsenek, csak vörösödő fej, de azt hiszem, amint megérkeznek, még nehezebb lesz ellenállni a vigasztalásnak). 
Harmadrészt pedig ott van az EGO. Jó nagy betűkkel. A lány, aki valaha voltam, vagyok és leszek. Aki miközben szülő lett, még nem realizálta, hogy az egy dolog, hogy gyerek mellett is van élet, de nem ugyanolyan, mint volt. Ez az ego ott csücsül a vállamon, mint a kisördög, és gyengébb pillanataimban a fülembe suttog: mikor fogsz egy jót aludni? mikor nézed meg azt a filmet? mikor mész fodrászhoz? Folyton fel akar piszkálni. Emiatt lehetne bűntudatom, sőt, szokott is lenni, ugyanakkor kicsit hálás is vagyok érte, hogy eszembe sem jut elhagyni magam, hogy akkor is felrakom a minimál sminket, és akkor is megmosom a hajam. A hatalmas nagy feladat innentől kezdve a 3 belső hangot összeterelni. És akkor egy csapásra létrejön a lelki béke. 

Amikor hazahoztuk a gyerekünket a kórházból még nem láttam ennyire tisztán a dolgokat. Rettegtem, hogy biztonságos hátország nélkül (amit a kórház és a csecsemős nővérek adtak), nem fogok boldogulni. Nem mertem a babát betenni a kiságyába, olyan nagynak tűnt, féltem, hogy elveszik benne. Ehelyett magunk között, a nagyágyban aludtam el Lucával, miközben folyamatosan attól rettegtem, valaki agyon nyomja. (Pedig a közös alvás volt az egyetlen, ami a kezdetektől a tiltólistán szerepelt nálam, de hát ilyen ez az anyapara). Nem tartottam be a szoptatások közötti időt, össze-vissza rohangáltam az alvások közötti időben, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csináltam volna. Inkább azon aggódtam folyamatosan, hogy van-e elég tejem, eszik-e eleget ez a gyerek. Ha sírt, én is sírtam, sőt, amikor aludt, néha akkor is.

Aztán eltelt 2, maximum 3 nap, meglátogatott minket a védőnő, ellátott pár hasznos tanáccsal, és ami még fontosabb, önbizalommal. Onnantól kezdve van rendszer az életünkben, a gyerek a saját ágyában alszik, és hason, ahogy kell. A szoptatások beálltak, az éjszakák szinte zavartalanok. Ebben is csak az a tanulság, hogy valójában semmi nem változott, egyedül a hozzáállásom, és a gondolatok a fejemben.  Első gyerek ide vagy oda, innentől tényleg az ösztöneimre kezdtem hallgatni. És innen köszönném meg kisbabás ismerőseim odaadó tanácsait, amiket pánikoló leveleimre adtak. Köszi Virág, Eszti, Vera, Barbi, Réka! <3

Amit már a várandósság alatt tanácsolt mindenki, hogy az első 6 hétben tényleg csak babázzak, engedjem el a háztartást, mert minden erőmre szükség lesz. Ezt sokszor átbeszéltük Szabival, aki előtt le a kalappal, mert az első két hétben, amíg ő is itthon volt, nem csak, hogy elintézte a mosást, mosogatást, bevásárlást (amit egyébként is sokszor megcsinált), de amikor nem Lucát ringatta, recepteket nézegetett, és szoptatós kajákat főzött. És azóta is mindent megcsinál. Szükség is van minden segítségre, mert bizony a szoptatás kemény meló. El kell fogadni, hogy az egy dolog, hogy 9 hónapig az ember nem egyedül lakja a testét, de a szülés után is szinte teljesen hasonló módon osztozik rajta a babájával. Sok figyelmet igényel, hogy helyesen táplálkozzak, semmi allergizáló dolgot ne egyek, hogy bevigyem a megfelelő folyadékot, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű legyen a tejem. Nehéz mindig rendelkezésre állni, fizikai értelemben is. Ellenben mindent megér az élmény, amikor összebújunk, amikor látom a kisbabám jóllakott, elégedett, tejben tocsogó arcát.

 Luca ma 3 hetes. Most éppen édesen alszik. Délután megyünk sétálni, amit nem tudom ki vár jobban, én, vagy ő. Luca gyönyörű, és édes. Kezd a látása kialakulni, néha már úgy tűnik, felismeri az arcomat, és kapok 1-2 mosolyszerű grimaszt is. Talán az előző posztokban nem tértem ki erre külön, de mi a Szabival nagyon-nagyon kislányt szerettünk volna. Természetesen bármilyen nemű gyermeknek örültünk volna, de amikor december 16-án először kimondták az ultrahangon, lány lesz, végtelen boldogságot éreztem. Ez a szuper hír pedig csak a mienk volt egészen a baba születéséig.  Luca pont olyan, amilyennek elképzeltem, kicsit én, kicsit Szabi. Haladunk előre a rögös úton, a ma mindig jobban megy, mint a tegnap. Nagyon igyekszem, mert Luca tökéletes mamit érdemel, szóval  hajrá nekem, hajrá nekünk! :)