Kire ütött ez a gyerek?

Mióta megszületett Luca azon gondolkodom, melyikünkre hasonlít. Annál tovább nem szoktam jutni, hogy szimplán gyönyörű. Apróbb külső egyezéseket vélek felfedezni, például a száját tőlem örökölte, anyukám szerint a nézése pedig a Szabié. Most még annyira pici, hogy minden nap változik, fejlődik, még csak kialakulóban vannak a vonásai. Abban viszont mindenki egyetért, hogy tökéletes kisbaba, már pár perces újszülöttként is annyira kisimult volt és formás, mint egy több hetes. Szóval az általános vélemény, hogy elég jól sikerült :)

Amit már most tudni lehet a személyiségéről, hogy elégé muzikális. Jól és intenzíven reagál szinte minden fajta zenére, amikor alap nyűgösség, és nem valami világraszóló hiszti van, szinte mindig bejön, ha énekelek neki, vagy elindítok egy lejátszást a youtube-on Valószínű Luca azt szereti, ami szól neki, sok választása nincsen, így egyelőre zömmel az én ízlésem szerinti muzsikára szendereg. Konkrétan lassú, akusztikus, vonós zenéket játszok neki, abszolút kedvenc Szabó Balázs Bandájától Radnóti Miklós Bájoló című versének megzenésítése. Azért a 'hétköznapi' című számot is nagyon szeretjük. Amire pedig a kezdetektől altatom, az Malek Andrea Ringató című dala. Ezt szépen fokozatosan teljesen megtanultam, így bárhol, bármikor el tudom énekelni neki. A mai nap abszolút meglepetése, hogy a zongora játékomra is szépen elaludt. Több, mint tíz évig tanultam játszani a hangszeren, nem is ment rosszul, de majdnem ennyi ideje nem gyakorolok már, pedig van pianínónk. Most leporoltam a kottákat, és azt hiszem ezentúl mindennapos lesz a zongoraszó a lakásban. A muzikalitás apai ágon is teljesen indokolt. Szabinak remek zenei ízlése és hatalmas ismerete is van, műfajtól függetlenül. Már ígérte, hogy ha lesz ideje, összeállít a babának egy minőségi albumot, had fejlődjön a füle a picinek.

A másik örömteli egyezés bennünk, hogy Luca szemmel láthatóan szereti a vizet, akárcsak én. Ez a babáknál nem szokatlan, hiszen 9 hónapig vízben élnek, ezek az emlékek pedig sokáig megmaradnak bennük. Luca a kezdetektől szereti a fürdőzést, egészen el tud benne mélyedni. Múltkor annyira elmélyedt, hogy sikerült bele is rotyizni a kádba. Remélem a lelkesedése később sem hagy alább, mert nagy terveim vannak vele. Nyáron egy kis Balatonozás, hogy szokja a környezetet, 3 hónapos korától pedig babaúszás. Luca abszolút balatoni gyerek, hiszen ott is készült :) Ezt majd a megfelelő időben a tudtára is adjuk. Szeretném, ha ő is annyira imádná Fonyódot, ahogy én, hiszen engem oda köt minden (első szerelem, első csók, bánat, öröm, házasság, gyermekáldás), az a második otthonom. 

Ha mostanság megint több is a nyűgösebb napunk, az azért megállapítható, hogy hála Istennek Luca nem hasfájós, és jóétvágyú gyerek. Ebben azt hiszem mind a kettőnkre ütött. S habár én nagyon körültekintően étkezem, nehogy gondot okozzak a pocakjának a szoptatáson keresztül átjutó ételekkel, néha mégis sikerül belefutnom valami tiltólistás dologba, amiről csak utólag derül ki, hogy nem ajánlott, mégsem okozott még semmi gondot. A rotyik és pukik előtt persze elkomorodik a tekintete, erősen kell koncentrálnia erre a műveletre. Ja, öltözködni és fésülködni nem szeret. Ezt fogalmam sincs, kitől örökölte :) Hétfőn volt egyhónapos a kisasszony, ennek örömére megtörtént az első státusz vizsgálata is, szóval rohan az idő. Nagyon. Én meg minden nap izgalommal kémlelem, éppen kit látok viszont a mosolyában. 

Ha a baba beszélni tudna

Igen, az néha nagyon jó lenne. Egyből el tudná mondani, hogy éppen mi a szomorúság tárgya: pillanatnyi vihar a biliben, mert éppen arrébb rebbent a napsugár, vagy fáj valami. Persze eszem ágában nincs siettetni ezt a folyamatot, ha kifognék egy aranyhalat, akkor sem lenne ez a 3 kívánságom között, úgyis áldani fogom még a napot, hogy volt olyan, amikor még nem tudott feleselni velem :)

Ellenben elkezdett komolyan  foglalkoztatni a gondolat, hogy lehet a leghatékonyabban lekötni egy pár hetes csecsemőt. Luca minden héten más, szépen fejlődik, sok új dolgot produkál, hiszen nyílik előtte a világ, ez pedig egyszerre lehet fantasztikus és ijesztő. Mindig emlékeztetnem kell magamat a tényre, hogy ez a baba bizony 9 hónapig egy sötét, meleg, biztonságos burokban növögetett, és ehhez képest a mi világunk nagy, bizonytalan és sokszor rideg. Mikor még egy hetes volt, gyakorlatilag abból álltak a napjaink, hogy megetettem, kicseréltem a pelusát, aztán visszaaltattam a következő szoptatásig. Könnyen hozzászoktam, hogy ilyenkor 2-3 óra "kimenőm" van, amit akár magamra is fordíthatok, és persze az sem volt mellékes, hogy ekkor még apa is itthon volt, "szülési' szabadságát töltve, szóval ha fel is sírt a pici, nem csak én voltam szolgálatban. 

Aztán 2 hetes korától ez már egészen másképp alakult. A nappali alvások szinte teljesen eltűntek, de legalábbis azok, amik hosszabb ideig tartanak, a növekedési ugrás miatt sokkal többet volt éhes, és persze ekkor már egyedül voltam vele itthon. Ezen szakasz első pár napjában nehezen vettem az akadályokat, ahogy azt előző posztban írtam is. Aztán rájöttem itt is az a megoldás, hogy nem érzelemből kell cselekedni, hanem elszámolni tízig, és logikusan gondolkodni. Ha a mama nyűgös, hogyan nyugtathatná meg a babát? Ha a baba sír, az pedig nem azt jelenti, hogy 5 másodperc múlva összedől a világ. Így mostanra már sokkal flottabbul megy minden. 

Azt is végig gondoltam, hogy nem várhatom el a gyerekemtől, hogy minden etetés után engedelmesen ájuljon el, hiszen egy csecsemőnek ez a dolga. Miért is tenné? Éjszaka majd alszik, addig viszont ő is, mint mindenki, társaságra vágyik. Jelen pillanatban most én vagyok az egyszemélyes szórakoztató személyzet, legalábbis amíg apa haza nem ér, vagy valamelyik nagyi nem ugrik be. Elkezdtem gondolkodni, hogy mivel tudnám lekötni a figyelmét, hiszen még a látása nem tökéletes, mozogni kevéssé tud, a kommunikációja kezdetleges. Jelen pillanatban 3 eszközt vetek be felváltva: a lakásban tartott mózeskosaras kölcsönbabakocsit, a hordozókendőt, és legújabban az adamo hintát. Mostanában pedig már kiterítem neki a játszószőnyeget, és arra fektetve vonultatom fel neki a most még ismeretlen plüssbirodalma lakóit. Ma már szemmel szépen lekövette az egyik cicát, és az élénk színek is felkeltik az érdeklődését. 

A mózeskosárban nappal is szépen el lehet ringatni, a kendőbe általában akkor teszem, ha nagyon nyűgös, mert abba viszonylag hamar megnyugszik, a hintához pedig nagy reményeket fűzök, mert Luca elképesztően imádja a ringatást. Kellett két nap, mire hozzászokott, ma már el tudtam altatni benne, úgyhogy remélhetőleg hatalmas szerelem lesz ez. Persze van egy enyhe lelkiismeretfurdalásom, hogy ezek az eszközök is mind arra hajtanak, hogy aludjon el a gyerek, pedig esküszöm, nem ez a célom, de mondom, nehéz még másra bazírozni egy 4 hetesnél. 

Aztán vannak az állandósult nyűglődések, menetrend szerint este 6-tól fürdetésig, ami nálunk 8 és 9 között van. Ilyenkor hiába van tele a poci, kijött minden rotyi meg büfi, csak jön az ordítás. Ezt én már teljesen megszoktam, és ha kitartóan ringatom, és beszélek hozzá, annak azért meg szokott lenni a gyümölcse. Az más kérdés, hogy míg engem nem ijeszt meg és nem is zavar a babaordítás, addig más rendre megkérdezi, hogy "jajj, de mi a baj?", ezért ilyenkor kerüljük a nyilvános szereplést. A gyereknevelés is olyan, mint a foci, mindenki nagyon ért hozzá.

Azt persze nem mondom, hogy néha nem fáradok le a dologtól. Nem elsősorban lelki, hanem fizikai értelemben. Luca ugyanis csak azt szívleli, ha állandóan megy valami a feneke alatt, így van, hogy órákig kell felváltva kézben tartani és kocsiban tolni. Nagyon örülök, hogy szereti a sétákat, és nagyokat alszik közben, csak ezalatt én mind jobban fáradok. Aminek örülök, hogy cumit nem fogad el a gyerek, az újját sem szopja. Az igazi cici viszont mindennél értékesebb számára. Igény szerint szoptatom Lucát, de azért ésszerű határok között. A minimum 2 órát meg szoktam várni, hogy teljen el az etetések között, addig inkább bármi mással lekötöm. Mert őszintén szólva rettegek attól, hogy olyan gyerek legyen, aki 1 éves korában, vagy még sokkal tovább csak úgy tud megnyugodni, ha az anyja mellén lóg. A szoptatás elsősorban kötődés a babával, és csak másodsorban táplálás, ugyanakkor fontos, hogy én se akarjak mindent azzal megoldani, hogy cicit dugok a szájába. Remélem azzal, hogy ezt már korán tudatosítottam magamban, el tudom kerülni ezt az aknamezőt. 

Luca ma 4 hetes, és ennek örömére megkaptam a legszebb ajándékot tőle: egy mély szemembe nézés utáni hosszas mosolyt. Ha kezdek is érvényesíteni a nevelésben néhány tudatos elvet, azért még azt gondolom, elsősorban a gyerek igényeit kell kielégíteni mindenek felett. Szívből ajánlom ezt a pár sort, amit ugyan nem tudom ki írt, de sok igaság van benne. Én mindig megkönnyezem. 

Ha a baba beszélni tudna:

"1. Nem azért sírok, hogy megnehezítsem az életedet. Azért sírok, mert valami baj van. Még ha nem is látszik másból.
2. Vadiúj vagyok. Nem irányítom teljesen az idegrendszerem. Szervezetlen vagyok. Megnyugtat, ha veled vagyok, hallom a szívverésed, érzem az illatodat... Segítesz ezzel nekem.
3. Az, hogy nem bírom abbahagyni a sírást, nem a te hibád. Tudom, hogy megteszed, ami tőled telik. Még csak most ismerkedünk egymással. Eljutunk majd oda.... tarts ki, kérlek.
4. Te vagy az egész világom. A mindenem. Rajtad kívül nem is ismerek mást. Senki sem tudja mindazt biztosítani számomra, amit te igen.
5. Nem kell sírnom. Nem erősíti a tüdőmet, sem más előnye nincs.
6. A stresszhormonok, melyek felszabadulnak, amikor sírok (és velem maradnak egy életre) csökkennek, ha a karodban tartasz ilyenkor.
7. Kérlek, szoptass meg. Mindegy, mennyire sokszor kérem. Felejtsd el az órát és hogy milyen fáradt vagy. Ha a szoptatástól abbahagyom a sírást, kérlek, szoptass meg.
8. Ne hallgass senki másra! Se a szomszédra, se a nagynénédre. Felejtsd el a könyvet, amit olvastál az önnyugtatásról. Csak rám hallgass. És magadra. Felejtsd el a külvilágot.
9. Nem tudom megnyugtatni önmagam. Lehetetlen. Ha abbahagyom a sírást, amikor magamra hagysz, az azért van, mert feladtam a reményt, hogy megvigasztalsz.
10. Ha elérted a végkimerülést, kérj segítséget - a mosogatnivalóval, a mosással, a főzéssel. Ha jól elvagyok más karjában, akkor az időt használd zuhanyzásra, vagy hogy igyál egy csésze teát.
11. Tudom, ezt nehéz hallani: olyan világban élünk, mely mások érdekeit helyezi előrébb. Az én szükségleteim valósak, és valóban szükségem van rád - még ha ez azt is jelenti, hogy fél kézzel kell ebédelned, mosatlan hajjal. Én a te kisbabád vagyok. Te az anyukám vagy.
12. Mindez nem tart örökké. Most ugyan úgy tűnhet, mert a gyermekágy időtorzításában létezünk épp. Ha most megvigasztalsz, hamarabb leszek nyugodt baba. Közelebb kerülünk egymáshoz. Ennek az időszaknak vége szakad majd, nem fog életed végéig tartani. És noha nem fog majd hiányozni a sírásom, a bölcsebbik feled hálás lesz majd, hogy bíztál bennem és magadban, kezdettől fogva."

 

Igény szerint, kötődve 

Valahogy e két jelmondat szerint telnek a napjaink. Mikor Lucát vártam, már akkor elhatároztam, hogy az első perctől kezdve világossá szeretném tenni számára: rám bármikor számíthat. És természetesen az apjára is. Ennek a kötődésnek rakta le az alapkövét a csodálatos szülésélmény, és az, hogy mióta a kislányom kibújt a világra, még egy percet sem volt tőlem külön. Najó, néha azért eljutok tusolni is... :) 

Ellenben nem akarok fals képet festeni az első napok, aztán az első hetek hangulatáról, mert természetesen a felhőtlen boldogság mellett sokszor kiborul a bili. A tegnapi nap iskolapéldája ennek. Adott a 3 hetes növekedési ugrás miatti nyűglődés, néha biztos van egy nehezebben kijövő rotyi, van egy éhező mama, aki végső elkeseredésében úgy próbál meg ebédelni, hogy közben rajta lóg a kisded, (akit szépen leeszik gulyáslevessel), majd az íre az teszi fel a pontot, amikor teljes puccparádéban leküzdjük magunkat a harmadikról (no lift), és mire kitolnám a babakocsit leszakad az ég. Ja, és mire visszaverekszem magam a lakásba, újra kiderül az idő, a gyerek viszont csak a művelet alatt aludt édesen, mire lerakom a kiságyba, rákezdi...

Nem tartom annyira vészesnek a helyzetet,  főleg, hogy 3 hétig szinte csak a fürdetés előtti 1-2 óra volt húzósabb hiszti ügyben. Meg alapvetően az etetés-peluscsere vonalon könnyen megy a problémamegoldás. A gond az, hogy ez fejben dől el. Egy maximalista, analitikus természet képtelen csak úgy elengedni a nehezebb pillanatokat. Miközben eszeveszetten keresi a megoldást, könnyen bele is süpped a problémás hangulatba. Igen, ez vagyok én. 

Az anyai ösztönök kitörnek az emberből, ezért ösztönök, amik már a szüléssel felszabadulnak. Az anyai attitűd, az anyai személyiség azonban nem adja magát ilyen könnyen. Én még most is ízlelgetem a tényt, hogy van egy gyermekem, illetve azt, hogy én vagyok a mamája. Ez akkor is így van, ha tudatosan készül az ember erre a szerepre, ha nagyon várja a gyermekét. Sok sok türelem kell, főleg Lucának, mivel ő jogosan a kezdetektől profi szülőre vágyik. 

A lelki viharokat 3 ellentétes, vagy látszólag ellentétes irányelv okozza. Egyrészt mindenek felett és előtt Luca igényei határoznak meg mindent. Amikor eszik, akkor eszem én is, amikor alszik, akkor kellene nekem is (néha sikerül), ha sír, felveszem. Másrészt ott van a tudatos szülő énem, aki közben folyton attól retteg, hogy elrontja a gyerekét, ha hozzászoktatja a tudathoz: anya minden nyekkenésre ugrik. Ez persze hülyeség, sokan mondták, hogy egy újszülöttet nem lehet elkényeztetni, mivel ha sír, akkor tényleg problémája van, nem pedig manipulálni akar. Meg egyébként is, nem kérdés, hogy olyan anya akarok lenni, akit meglátva a könnyes szemű gyermek arca rögtön felderül, akkor is, ha ehhez napi 250-szer kell a kiságyhoz járulni. (Apropó könnyek, egyelőre ugye nincsenek, csak vörösödő fej, de azt hiszem, amint megérkeznek, még nehezebb lesz ellenállni a vigasztalásnak). 
Harmadrészt pedig ott van az EGO. Jó nagy betűkkel. A lány, aki valaha voltam, vagyok és leszek. Aki miközben szülő lett, még nem realizálta, hogy az egy dolog, hogy gyerek mellett is van élet, de nem ugyanolyan, mint volt. Ez az ego ott csücsül a vállamon, mint a kisördög, és gyengébb pillanataimban a fülembe suttog: mikor fogsz egy jót aludni? mikor nézed meg azt a filmet? mikor mész fodrászhoz? Folyton fel akar piszkálni. Emiatt lehetne bűntudatom, sőt, szokott is lenni, ugyanakkor kicsit hálás is vagyok érte, hogy eszembe sem jut elhagyni magam, hogy akkor is felrakom a minimál sminket, és akkor is megmosom a hajam. A hatalmas nagy feladat innentől kezdve a 3 belső hangot összeterelni. És akkor egy csapásra létrejön a lelki béke. 

Amikor hazahoztuk a gyerekünket a kórházból még nem láttam ennyire tisztán a dolgokat. Rettegtem, hogy biztonságos hátország nélkül (amit a kórház és a csecsemős nővérek adtak), nem fogok boldogulni. Nem mertem a babát betenni a kiságyába, olyan nagynak tűnt, féltem, hogy elveszik benne. Ehelyett magunk között, a nagyágyban aludtam el Lucával, miközben folyamatosan attól rettegtem, valaki agyon nyomja. (Pedig a közös alvás volt az egyetlen, ami a kezdetektől a tiltólistán szerepelt nálam, de hát ilyen ez az anyapara). Nem tartottam be a szoptatások közötti időt, össze-vissza rohangáltam az alvások közötti időben, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csináltam volna. Inkább azon aggódtam folyamatosan, hogy van-e elég tejem, eszik-e eleget ez a gyerek. Ha sírt, én is sírtam, sőt, amikor aludt, néha akkor is.

Aztán eltelt 2, maximum 3 nap, meglátogatott minket a védőnő, ellátott pár hasznos tanáccsal, és ami még fontosabb, önbizalommal. Onnantól kezdve van rendszer az életünkben, a gyerek a saját ágyában alszik, és hason, ahogy kell. A szoptatások beálltak, az éjszakák szinte zavartalanok. Ebben is csak az a tanulság, hogy valójában semmi nem változott, egyedül a hozzáállásom, és a gondolatok a fejemben.  Első gyerek ide vagy oda, innentől tényleg az ösztöneimre kezdtem hallgatni. És innen köszönném meg kisbabás ismerőseim odaadó tanácsait, amiket pánikoló leveleimre adtak. Köszi Virág, Eszti, Vera, Barbi, Réka! <3

Amit már a várandósság alatt tanácsolt mindenki, hogy az első 6 hétben tényleg csak babázzak, engedjem el a háztartást, mert minden erőmre szükség lesz. Ezt sokszor átbeszéltük Szabival, aki előtt le a kalappal, mert az első két hétben, amíg ő is itthon volt, nem csak, hogy elintézte a mosást, mosogatást, bevásárlást (amit egyébként is sokszor megcsinált), de amikor nem Lucát ringatta, recepteket nézegetett, és szoptatós kajákat főzött. És azóta is mindent megcsinál. Szükség is van minden segítségre, mert bizony a szoptatás kemény meló. El kell fogadni, hogy az egy dolog, hogy 9 hónapig az ember nem egyedül lakja a testét, de a szülés után is szinte teljesen hasonló módon osztozik rajta a babájával. Sok figyelmet igényel, hogy helyesen táplálkozzak, semmi allergizáló dolgot ne egyek, hogy bevigyem a megfelelő folyadékot, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű legyen a tejem. Nehéz mindig rendelkezésre állni, fizikai értelemben is. Ellenben mindent megér az élmény, amikor összebújunk, amikor látom a kisbabám jóllakott, elégedett, tejben tocsogó arcát.

 Luca ma 3 hetes. Most éppen édesen alszik. Délután megyünk sétálni, amit nem tudom ki vár jobban, én, vagy ő. Luca gyönyörű, és édes. Kezd a látása kialakulni, néha már úgy tűnik, felismeri az arcomat, és kapok 1-2 mosolyszerű grimaszt is. Talán az előző posztokban nem tértem ki erre külön, de mi a Szabival nagyon-nagyon kislányt szerettünk volna. Természetesen bármilyen nemű gyermeknek örültünk volna, de amikor december 16-án először kimondták az ultrahangon, lány lesz, végtelen boldogságot éreztem. Ez a szuper hír pedig csak a mienk volt egészen a baba születéséig.  Luca pont olyan, amilyennek elképzeltem, kicsit én, kicsit Szabi. Haladunk előre a rögös úton, a ma mindig jobban megy, mint a tegnap. Nagyon igyekszem, mert Luca tökéletes mamit érdemel, szóval  hajrá nekem, hajrá nekünk! :) 

Akinek csak megszületni volt nehéz 

 

 

Van ez a közhely, vagy mondás, vagy mit tudom én micsoda. Azt hiszem akkor szokták elsütni, amikor valakiről az a közbenyomás, hogy túl könnyen ér el mindent, vagy mitöbb, csak az ölébe pottyannak a dolgok. Ha ez így van, mármint egy melós szülés után az ember a világban könnyebben boldogul, mert ő is rendesen megdolgozott a világrajövetelért, akkor megnyugodtam. És őszintén remélem, hogy ez is kicsit biztosít arról, az én kislányom mindent el fog érni az életben, amit szeretne. Mert Luca nagyon szépen és keményen dolgozott, akkor is, amikor az anyukája képtelen volt együttműködni a szülés folyamatával, és képtelen volt elhinni, hogy képes lesz természetes úton megszülni a gyermekét. 

Május 21-én, csütörtökön hajnalban kezdődött. Távozott a nyákdugó, elkezdett szivárogni a magzatvíz. Ez persze egyből nem volt magától értetődő, mármint, hogy szivárog és hogy magzatvíz. Közben visszafeküdtem aludni, aztán reggel elmentem reggelizni. Később azért gyanús kezdett lenni a víz mennyisége, így felhívtam az orvosom. Tanácsára beszereztünk egy olyan teszt-betétet a patikából, ami egyértelműen kimutatja, hogy tényleg magzatvízről van-e szó. Pozitív lett a teszt, így felhívtuk a szülésznőm. A menetrend a következő volt: mivel úgy tűnik, megrepedt a burok, ezért záros határidőn belül be kell érni a kórházba, mert ilyenkor már könnyen fennállhat fertőzésveszély. Félve mondtam, hogy rendben van, de fájásaim nincsenek. Akkor most szülünk vagy nem? Erre is volt megoldás, egy úgynevezett bábakoktél, ami természetes úton hajtja meg az embert, és indítja meg az összehúzódásait. Elég bizarr összetevőkből áll (3 dl rostos baracklé, 1 dl ricinus olaj, fél dl pálinka), a hatása viszont garantált. 3-ra kellett beérnünk a kórházba, közben meg szakadt az eső. Sosem felejtem el, én még itthon elmosogattam, lezuhanyoztam, összepakoltam, közben iszogattam a koktélomat, ami egy kicsit a fejembe is szállt, úgyhogy elég jó hangulatban ültem be a kocsiba. Szabi persze tiszta ideg volt az eső hatására keletkezett dugó miatt, attól félt, nem érünk be időben. Mit tudta szegény még akkor, Olaszországig is elértünk volna, annyira az elején voltam még.

Megérkeztünk, jött a CTG. Fájások még mindig sehol. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy most tényleg szülünk? Ettől kicsit dekoncentrált lettem, és zavarban is voltam. Mert egész végig azt gyakoroltam, milyen gyakori fájásoknál kell beindulni a kórházba, mennyire fontos a stabil vajúdás, én meg itt álltam minden bizonyosság nélkül. Aztán fél öt körül megérkeztek a várva várt összehúzódások. Mérni már nem kellett mennyi ideig tartanak, így arról sincsenek emlékeim, mennyire gyorsan indult be a dolog, csak azt tudom, hogy a következő mindig jobban fájt, mint az előző. De örültem nagyon: végre elkezdődik! Felfeküdtem a vizsgáló ágyra, ekkor szűk egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Még jó hogy, gondoltam, hiszen még csak most indult be a dolog. Szinte a vajúdás elején bejött hozzám az ügyeletes orvos, hogy felajánlja a rendelkezésre álló különböző fájdalomcsillapítási lehetőséget. Biztos ez a protokoll, vagy csak nagyon szarul néztem ki? Mindenesetre eszembe sem volt igénybe venni, de udvariasan meghallgattam, és igyekeztem nem röhögni azon, ahogy a szülésznőm a doki háta mögött pantomimezi el, hogy nem kell ez nekünk. Végig tiszta akartam maradni, a szülési tervemben is minden beavatkozástól mentes folyamatot írtam le, így nem is volt kérdés.  Betettem a szokásos kórházi zenémet, a Coldplay Rush of blood to the head című albumát, és elkezdtünk hangolódni. Ahogy haladt az idő előre, úgy kezdtem aktívabb lenni. Kértem labdát, feküdtem a földön, beültem a zuhany alá, közben pedig kitartóan próbáltam helyesen lélegezni. Orron be, szájon ki. Sose ment tökéletesen, most meg persze pláne nem, mivel egy erős náthával és orrdugulással érkeztem a kórházba. Éreztem, hogy ez elég nagy pech, de nem akadhatok rajta fent, próbálkoztam. Közben ittam a vizet, tömtem a szőlőcukrot. 1,5 óránként, vagy talán ritkábban, rámnézett a szülésznő. Eleinte úgy tűnt, haladok valamennyire, aztán egyre gyanúsabb kezdett lenni a dolog. Csak maradt az egy ujjnyi. A CTG mutatta, a kisbabám rendületlenül fúrja magát lefelé, dolgozik, anyuka viszont csak nem képes tágulni. Egyre többet beszélt hozzám a szülésznő, megkért, lazítsak, mélyen lélegezzek bele a fájásokba, attól fog haladni a dolog. Én viszont csak egyre jobban görcsöltem, minden összehúzódásba belefeszültem, szorítottam. De próbálkoztam nagyon, én úgy éreztem. Teltek az órák, újabb zuhany, masszázs, aggódó férj, csendes kórház. Kezdtem elveszíteni a motivációm. Kezdtem dühös lenni. Kikapcsoltam a zenét. Itt vajúdok órák óta, majd meg pusztulok, mégsincs semmi eredménye? Nem, nem, ez tuti valami átverés. 

Hajnali 3-kor, 12 órával a beérkezés után is ugyanazok a mondatok: bő egy ujjnyira vagyok nyitva. Ott már kiakadtam. Mégis ezt hogy? És mennyi kell? 4-5. Najó, én hazamegyek. Onnantól eléggé elkeseredtem, reménytelen távolba került a 4ujjnyi eredmény, csak azt hajtogattam, nem tudom megcsinálni. És sajnos ezt jobban elhittem, mint az ellenkezőjét. A szülésznőm úgy döntött, ideje behívni az orvosomat. Kezdetben ő is próbált a lelkemre beszélni. "Nóra, engedd le azt a gyereket. Lazíts. Ne szorítsd". Ezerszer hallottam ezt a mondatot. Csak még dühösebb lettem tőle. Hát nyilván leengedném, ha tudnám! Ez nekem sem jó. Mit tudtam én még akkor, hogy nagyon is tudatosan tartottam Lucát, és nem engedtem kifele haladni. 

Hajnali ötkor átmentünk a vajúdóból a szülőszobára. Megszületett a döntés: jön az oxitocin. Nem ellenkeztem, bármit bevettem volna, csak haladjunk. Bekötötték az infúziót. Szabi a másik szobában maradt, éppen elszenderedett, eszembe sem jutott, hogy szóljunk neki. Talán akkor is azt hittem, úgyse lesz itt semmi sem. Nem fájtak jobban a gyógyszer hatására sem az összehúzódások, nem éreztem úgy, hogy jobban tudnék lazítani, sőt, nem éreztem akkor már semmit sem, szinte teljesen kiléptem a testemből. Mégis elkezdtünk haladni. Az oxitocin gondos adagolásának köszönhetően szépen lassan sikerült utat engedni a kislányomnak. Közben átjött a férjem is, aki az aggódó tekintet mellett örült, mert meglátta az elszántságot az arcomon. Egyszercsak jött a következő mondat: jól van, 4 ujjnyi, teljesen eltűnt a méhszáj, kezdhetünk nyomni. És onnantól mintha kicseréltek volna, képes voltam együttműködni, képes voltam végrehajtani minden utasítást. Leszálltam az ágyról, és az instrukcióknak megfelelő pózokat vettem fel. Nyomtam labdán, szülő-fotelen, guggolva. Közben végig Szabi kezét szorítottam. Éreztem a kisbabám fejét, éreztem, hogy végre van eredmény, és ez rendkívül motivált.

Luca végül négykézláb született meg, a 16. óra végére, péntek reggel 8:22-kor. A lehető legszebb pózban. Nem volt vágás, nem volt nagy sérülés, csak értő kezek, gátvédelem. Ahogy kicsusszant, a kezembe adták. Úgy álltam fel, a kezemben volt a forró, ordító gyerek, lógott még belőlem minden. Életem legszebb csodája. Óvatosan felfektettek az ágyra, mellemen a szuszogó csomaggal. Luca egyből megnyugodott, megkereste a cicim, és elszenderedett. Sírtam? Nem is emlékszem, csak arra, hogy egy pillanatra megállt az idő. Próbáltam feldolgozni ezt a sok mindent, de aztán úgy döntöttem, most csak létezni szeretnék, olyan elementáris szinten, ahogy a pár perces kislányom teszi. Hihetetlen volt. 

A lepényt szinte azonnal, minden fájdalom nélkül megszültem. Zajlottak az események, köldökzsinór elvágás, vérzés csillapítás, mi pedig mindeközben hárman, Szabi, Luca és én, szinkronban szuszogtunk, és csak pislogtunk egymásra. Egy másodpercre sem voltam külön a kislányomtól mióta megszületett,  a gyerekorvos is rajtam vizsgálta meg, születése után 1,5 óráig csak feküdtünk. Úgy ahogy voltunk, véresen, magzatmázasan. És ez volt a legmeghittebb az egészben. 

Szülés után már egy órával rohangáltam, a testem hihetetlen gyorsan regenerálódott. Kezdtek felszabadulni az érzések, a hormonok, a tudat: anya lettem. És az azt követő pár napban azt is megértettem, miért makacsolta meg magát a testem hosszú órákon keresztül a vajúdás alatt. 

Megértettem, hogy a szülésemkor a saját szüléstörténetem élem át. Anyukám a bátyámmal egy elég problémás szülésen ment keresztül. Majd egy napot szenvedett, de nem haladt lejjebb a gyerek. Akkor már ráadásul két hete túl volt a kiírt terminuson, így méhen belül sem voltak már jók a feltételek. Későn derült ki, a köldökzsinór fojtogatja a gyereket, annyira későn, hogy akkor már nem volt a csecsemőnek szívhangja. Sürgősségi császármetszés, nagy testi és lelki sérülés után végül szerencsésen világra jött a bátyám. A kockázatok miatt 2,5 évvel később engem már programozott császárra írtak ki. Ez azt jelenti, hogy meghatároznak egy dátumot, szépen felkészülnek, betolják az anyukát a műtőbe, és egyszerűen kiveszik a gyereket. Nem várják meg, amíg magától megindul a szülés, nincs vajúdás, a test nem megy végig azon a folyamaton, amin a szülés alatt kell, és így a gyerek sem. Szóval engem csak "kivettek". Ez egy teljesen indokolt eljárás volt, a legfontosabb az anyuka és a baba egészsége. Ettől függetlenül nekem kimaradt az a küzdés, a megszületés küzdelme. Mondhatni, nekem könnyű volt megszületni. Azt sosem gondoltam volna, hogy 26 évvel később hiányozni fog ez a tapasztalat. Mert hiányzott. Ha én csecsemőként megéltem volna azt a folyamatot, ami a világrajövetellel jár, le tudtam volna engedni a saját babámat is. De ehelyett a tudás helyett félelem volt bennem, félelem egy császármetszéstől, félelem egy kudarctól. Ez fogta bennem a gyereket, mit fogta, szorította. Azt hittem, ha anyukámnak nem sikerült, nekem sem sikerühet. Nagyon érdekes, hogy minderre akkor és ott nem jöttem rá. Nem kerestem az okokat, nem gondoltam, hogy fejben dől el, azt hittem a testemnek kell csak dolgoznia. 

Nem mondom, hogy minden feladás, vagy negatív tapasztalat megmagyarázható a saját születésünk történetével. De tény, hogy bennem mindig is ott volt a nagy események előtti utolsó pillanatos megtorpanás. Mindig le tudtam magamat beszélni arról, hogy nekivágjak a bizonytalannak, ha nem voltam ezer százalékig biztos a sikerben. Az utóbbi időben ez a megtorpanás szorongással is párosult. Szerencsére jelzett bennem a várandósság elején egy radar, és számítottam rá, hogy a félelmeim úrrá lesznek rajtam, ezért nagyon körültekintően jártam el az orvos és intézmény választásnál. Szerettem volna, ha minden feltétel adott egy háborítatlan szüléshez, ha nem egy elmedikalizált folyamatként, hanem érzelmekkel teli hús-vér valóságként végzi a terhesgondozást a választott orvosom és szülésznőm. Kezdetben keresgéltünk, választottunk, majd váltottunk. Későn, de még időben. A jógacsoportomban, ahová szinte a kezdetektől jártam 3 kismama is ezt az orvost és a vele együtt dolgozó szülésznőt, csoportot választotta, mostanra pedig mindenki kisbabája szépen, természetes úton meg is született. Bátran ajánlom őket mindenkinek, ezen az oldalon minden információ megtalálható az orvosomról, Dékány Ágiról, és a filozófiáról, ahogy dolgozik. Őszintén hálás vagyok neki is, és a szülésznőnek is, Fanta Zsuzsának, hogy ilyen szépen vezényelték a szülést, volt hozzám türelmük, és minden baba és mamabarát gesztust megtettek a gondozástól a szülésen át az első napok kórházi lábadozásakor is. A Róbert Kórház is jól vizsgázott, remek volt az ellátás, segítőkész volt mindenki, és tiszteletben tartották, hogy én akarom fürdetni a gyerekem, hogy nem adom be éjszakára, hogy nem akarok neki se vizet, se tápszert adni.

A szülésélmény feldolgozása most is tart. Tanulok belőle, újraélem. Mindig elmosolyodom, hogy mennyire szép volt. Akkor is, ha ott és akkor sokszor úgy éreztem, csak legyünk túl rajta, vagy hogy soha többet nem szülök. Dehogyisnem. Amint lehet. Lucának pedig remélem, hogy tényleg csak megszületni volt nehéz, innentől minden akadályt legyűr majd, ahogy a leges legelsőt is.

A csodálatos két csík 

Vártunk rá. Nagyon. Sokat vagy keveset? Ez innen nézve már annyira relatív, mert egy baba akkor jön, amikor jönnie kell. Ő tudja, fent tudják. Csak mi nem tudjuk itt lent, ezért az idő egy végeláthatatlan tengerként hömpölyög, majd a megfelelő időben lecsendesedik a medrében. Szóval vártunk rá. Ketten. De én, egyedül még többet, még korábban. Ez olyan furcsa, hogy mikor vannak az embernek kattanásai. Szó szerinti kattanásai. Az "anya" kattanásomra nagyon jól emlékszem. Életem legfurább, legmozgalmasabb, legmeghatározóbb nyarának a közepén voltam. Épp betöltöttem a 21-et. Balatonon voltam (hol máshol??!!) a kedvenc parkomban. És akkor. Talán ott lettem felnőtt igazán. Mondom, sok minden történt azon a nyáron. Például még csak ez után ismertem meg a férjem, de akkor nem is gondoltam ezekre a részletekre, hogy kitől, meg mikor, csak hogy szeretném. Mindennél jobban.

Ennek 5 éve, 5 csodálatos éve. Sőt, ősszel már 6 lesz. Csodálatos megismerni valakit, csodálatos meglátni benne azt az embert, akibe bele látod a leendő férjed, leendő gyermekeid apját. Ez egy folyamat, és szerintem mind a két félnek fantasztikus utazás. Bennünk elég korán megérett az elhatározás a közös jövőt illetően, de nem siettünk el semmit. Először egy közös (szép, de nem saját) otthon, aztán eljegyzés (ami igazából egy egyszerű, mégis megható kinyilatkoztatás, döntés volt, nem valami nagy meglepetés), esküvő, majd a családalapítás. Közben itt-ott iskola, munka, szakmaváltás, költözés, apró-cseprő dolgok. Mivel nemrég kezdtük meg az újévet, nem is haszontalan egy kis visszatekintés az előzőre. Arra az évre, aminek nagy része várakozással telt, és aminek ősze a legszebb ősz volt eddig mind közül.  Persze az ember tudatlan. Mi sem értettük, miért kell a macera, miért kell elköltöznünk a régi kis házikónkból, miért akkor kapok fantasztikusnak tűnő álláslehetőséget, amikor a legkevésbé akarom elvállalni, és aztán miért esek két szék közül a pad alá. Aztán szépen megértettem, megértettünk mindent. Az új helyünk ezerszer szebb és jobb, mint a régi, fészeknek meg méginkább, az év első felében megélt lelki és fizikai igénybevétel pedig nagyon kellett, hogy egy csendesebb nyárban meg tudjak érni az anyaságra. Nem kapkodni, nem heveskedni. Talán pont nyáron éreztük már mind a ketten, hogy na, mostmár aztán igazán jó lenne. Mit jó, csodálatos. És nem mondom, hogy nem voltam türelmetlen. Mert dehogyisnem. De bíztam és hittem. És tessék, ott is termett a pocakomban egy angyalka. 

Nincs két egyforma várandósság, és nincs két egyforma várandós nő. Belőlem már a legeslegelején elképesztő ösztönöket és érzéseket váltott ki a kisbabám. Minden egyéni ambícióm, szokásom elengedtem. Nem szándékosan, hanem teljesen automatikusan. Levetkőztem minden manírt, minden külső impulzust. Jött helyette egy 9 hónapon át tartó csendes, befelé forduló időszak, ami egy akkora önismereti utazást tartogatott, amit akkor még nem is sejtettem. Vallásos vagyok, ilyen szempontból talán konzervatív, és higgyen mindenki amiben akar, ennél spirituálisabb dolog, mint a várandósság nincsen. Hogy úgy lettünk megteremtve, alkalmasak vagyunk egy élet létrehozására, kihordására és megszülésére. Végtelenül hálás vagyok a teremtőnek, hogy ennek a csodának részese lehettem. Az már csak hab a tortán, hogy azt már a pocakban érezni lehetett, a kisbabám nagyon nyugodt, és engem is nyugodtságra int. Nem volt egy rosszullétem, nem híztam meg, nem voltam kívánós, nyugodtan tudtam aludni, nem vizesedtem be.

A hormonokat sem éreztem, hogy annyira tombolnának, érzelmi hullámvasút inkább jelentkezett, mikor a kislányom fejlődésével párhuzamosan elkezdtem újraélni a gyerekkorom. Random jöttek-mentek az egészen picikori emlékek a kamaszkoriakkal vegyítve, jó és rossz egyaránt. Olykor fájó sebeket tépett fel, olykor felidézett egy kellemes illatot, néha pedig megríkatott, sokszor álmomban. Rájöttem, ez is része a szülő-én kialakulásának, egyfajta szelekció, mi az amit én majd biztosan másképp fogok csinálni. Sokan vagyunk kritikusak a szüleinkkel, velem is az lesz a gyerekem, mindent nem lehet tökéletesen csinálni. De törekedni lehet rá, az pedig nem lehet elítélendő, ha az ember jobban szeretné csinálni.  Jobban, vagy eléggé jól.

Voltak, akik sokat segítettek ebben az érési folyamatban. Köztük van Gáborjáni Réka dúla, akihez a várandósság 15. hetétől jártam jógára, később pedig szülésfelkészítő tanfolyamra. A felkészülést én nem úgy képzeltem, hogy betárazok minden elképzelhető szüléssel és gyerekneveléssel kapcsolatos szakirodalmat. Sokkal inkább a gyökerekhez való visszatérés volt a cél. Az ősi, ősanyai gyökerekhez. mert a testünk, sőt még a lelkünk sem változott ezer év alatt sem. Csak a világ. Így én nem felgyorsulni, hanem lelassulni szerettem volna. Elképzeltem magam, ahogy egy erdő közepén hozom világra a gyerekem, ahogy réges-régen az asszonyok. Egy újszülött most is ugyanazokkal a készségekkel érkezik meg a világba, mint bármikor. Az anyák lettek modernek, az orvostudomány lett beavatkozás központú. Nekem is feltűnt, hogy én sem vagyok tisztában a saját testemmel, mi megy végbe bennem például a vajúdáskor? Min megy keresztül a baba, miközben halad kifele a szülőcsatornán? Hát ilyeneket szerettem volna én megtudni, ilyenekből felkészülni. Bárkinek szívből ajánlom Rékát, itt elérhető az oldala. Nekem rengeteget segített, sokat tanultam tőle.

Mikor ezt írom, tíz napos a kislányom. Fel kellett készülnöm az elengedésre is, arra, hogy ez a 9 hónapos csoda utazás egy idő után más irányt vesz. S habár nem leszünk már egy testben, a szimbiózis még csak most kezdődik. Ahogy a méhemben, úgy most is a szívverésemet hallva nyugszik meg, ahogy ott a saját testemből tápláltam, most is így teszek, és ettől vagyok a legboldogabb. Luca napról napra nő, pár napja még a hasamban rugdalt, most pedig már értő szemmel néz rám. Én pedig félek, nehogy elfelejtsem minden egyes nap megcsodálni, és hálát adni érte.