Számvetés

A napokban jelezte a nagy Arckönyv, hogy Szabival 2009 augusztus 18. óta vagyunk ismerősök. Hát igen, el is gondolkoztam, hogy is volt ez annak idején. A bejelölést levelezés, azt találkozás, azt pedig kapcsolat követte hihetetlen gyorsasággal. És ha sok is volt a döccenő az első időkben, ma már számokban is kifejezhető eredményeket tudhatunk magunkénak: 6 év szerelmet, 2 év házasságot, 1 csodálatos gyermeket és 2 cicát. Hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Sok okom van a számvetésre: közeledik a házassági évfordulónk, az első randink évfordulója, az őszi nagy változások, egyetem, sárguló falevelek. Ami még ezeket is felülírja az a már-már szokásosnak mondható balatoni nyaralásunk. Kezdünk beállni arra, hogy augusztus utolsó két hetére elkérjük a fonyodi házat, és csak kettecskén vagyunk, azazhogy már hármacskán. Cicákkal együtt ötöcskén. 

Én most egyetlen nagy időutazást élek át újra és újra, és közben nem tudok nem mosolyogni. Pontosan egy éve ugyanitt andalogtunk a parton, néztük a kis családokat, totyogó kisdedeket és vágyakoztunk a sajátunkra. Bementünk a piacra, elutaztunk az északi partra, főztünk, szerettük egymást. Volt abban a két hétben valami különleges, valami egészen harmonikus. Akkor még nem tudtam, hogy Luca már megérkezett a pocakomba. Úgyhogy igazából az volt az első nyarunk együtt.

Most tudatosan terveztük hasonlóra a nyaralást, hogy a picivel is meglátogassuk a fontosabb helyszíneket. Többek között Badacsonyt, ahol létezik az a bizonyos Rózsakő. Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedy Róza állítólag sokat üldögéltek rajta.  A legenda szerint aki háttal a Balatonnak ráül, az megtalálja a szerelmet, ha a társával ül rá, akkor a következő évben már gyermekkel jön vissza. Mi vissza is mentünk, és ha kisebb hegyeket is kellett babakocsival megmászni, akkor is ráültünk Lucával. Mert a hagyományok fontosak. Ki tudja, jövőre hányan megyünk vissza..:)

Aztán itt van a megszokott helyszín, Fonyód-Bélatelep. Ami eddig természetes volt, hogy lementünk a strandra, az most kész mutatvány. Engem itt csecsemő korom óta ismernek, minden bokorban van egy kedves ismerős, mosolygós arc. Ezekben a kedves tekintetekben lubickolt most a lányom, akit egyértelműen befogadott a közösség. Jó érzés volt látni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, és ha évről-évre öregebbek is leszünk, együtt van itt mindenki.Van egy kedves kis utcácska Bélatelep ős nyaralósorán. Ott tologattuk a babakocsit, amikor szembejött velünk a gimnáziumi latin és matematikatanárom. Előbbi a férj, utóbbi a feleség. Kb. 12 éve nem láttam őket. Valami  megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mik történtek ezidő alatt? Tényleg így rohan az idő? Hol tanultam, hol dolgoztam? Mind nem számít. A legfontosabb dolog, saját kis lenyomatom ott mosolygott kerek szemekkel, és vizslatta a közben kicsit megőszült, de még mindig fiatalos tanáraimat. 

Ha már itt tartunk, hogy öregedés, az idő múlása. Kezdem egészen más dimenzióban látni a napokat. Mióta Luca megszületett, jó értelembe véve, de nagyjából csak sodródtam a mindennapok forgatagában. Igyekeztem tartani valamennyire a napi rutint, és alkalmazkodni az újabb és újabb feladatokhoz. Teljesen megfoghatatlanná vált számomra az idő, amiből úgy érzem, sosincs elég, legalábbis ahhoz, hogy teljesen sikeresnek éljek meg egy napot. Aztán rájöttem, hogy mégis mennyire intenzíven van jelen az az idő, amiről azt hittem nincs is. Nézem a gyerekem, akinek egyetlen árva nap is rengeteg változást hoz az életébe. Hiszen még alig 3 hónapja van ezen a világon, így az ő szemszögéből 24 óra nagyon is számottevő. Növekszik, gyarapszik, már szabályosan beszél, olyan édesen próbálhatja a hangját. Elkezdett forogni, felnyomni magát, tapsikolni, markolni, rágni. Hogy szopja az ujját. Hogy kezd anyás lenni. Hogy ugyanolyan átéléssel hallgatja Schumann zongorakoncertjét, mint én. És mindezeket egyetlen pillanat alatt.

Én is változom, akaratlanul is és akarva. Vannak dolgok, amiket szeretnék elengedni, szeretnék lazábban venni. Összességében szeretnék alázatosabb lenni. Még jobban. Nekem ez a legnehezebb, nem szigorú tervezet szerint élni, alább hagyni a maximumból, megélni a pillanatot, és hagyni, hogy alakítson. Azért ezzel a hormonháztartással, ami most nekem van, ez korántsem könnyű. Hála Istennek nem egyedül kell magammal és a változással szembenéznem, itt van nekem az állandó tükröm. 

Fontosnak tartom, hogy ebben a bejegyzésben neki, Szabolcsnak külön bekezdése legyen. Tegnap volt egy álmom, pontosabban nem álom, csak lepergett előttem az elmúlt pár év. A spanyolországi telelés, a sárospataki szüretek, a Balaton körüli biciklitúra, a kercaszomori bulik, az olasz random trip, a túra a Szalajka-völgyben, a fesztiválok. Sok-sok fesztivál :)  Aztán a szülőszoba, ahol olyan erősen támaszkodtam rá, ahogy még soha. A nap, amikor hazahoztuk Lucát, ő pedig elaludt, aztán úgy rohant be a kórházba, mintha aznap szülnék. Ahogy rendületlenül pakolja a Tátra magasságú táska hegyeket az icikepicike autónkba. A pár nappal ezelőtti sétánk a Balaton parton, ahol orkán szél fújt, Luca kendőben, a kabátom alatt pihent szorosan rajtam. Aztán a jóéjtcsók, amit lefekvés előtt adtunk. Az egyszerű hétköznapok, minden, ami az elmúlt 6 év. És akkor az jutott eszembe, mi lenne, ha ez lenne az utolsó napunk együtt. Olyan ez már, mint a levegő. Nem lehet nélküle élni. Csak hálásnak lenni érte. Minden nap.