Libikóka

Kedves dolog - ha a játszótéri verzióra gondolok. Valahol bizalmi játék is, hisz te pont annyira tudsz a magasba lendülni, amennyire a másik engedi. Vigyázol rá, azért le ne essen, és nem ereszkedsz hirtelen alá, nehogy megbillenjetek. Egyensúly. Ez a titka. A libikókának, és majdnem mindennek az életben.

Ha azonban arra gondolok, a hétköznapokban mennyire nehéz ezt megtartani, mennyire nehéz egyszerre fent és lent lenni, mindjárt nem játék az egész. Aki eljutott arra a pontra, hogy családot alapítson, pontosan tudja, mennyire tudathasadásos állapot ez. Le kell vetni magunkról a korábbi életünk elhasznált bőrét, csak úgy, mint a kígyók, hogy növeszthessünk valami egészen mást. Mások leszünk és mégis ugyanazok. Egy ideig mindent kitöltenek a kisbabás hónapok, ismerkedtek, fokozatosan alakul ki a kötődés. Egy hónapos korában még egy kávé készítés is hatalmas bravúrnak számít egyedül, mikor fél éves, már három fogásos ebédeket főzöl. Változol, fejlődsz. Aztán mikor megülitek az első születésnapot is, a gyermekeden is látod, milyen bátran nyit a világ felé, mennyit változott. Elindul, szavakat formál, és ki tudja fejezni az érzéseit. Először érzed azt, hogy már rajtad kívül is van élet, vagy ha jobban tetszik, rajta kívül is.

Már majdnem másfél éves. Dolgozó nő ÉS anya. Ízlelgeted ezeket a szavakat. Előbbi a múltból dereng, de csak az utóbbira hallgatsz feltétel nélkül. Jobban hangzik így: dolgozó nő VAGY anya? Nem, nem kell választani. De több ideig tart megtalálni benne az egyensúlyt, mint felülni a libikókára, az biztos. 

Amikor ezeket a sorokat írom, már második hete dolgozom. Nem is egy, hanem két helyen. Borzasztó szerencsém van, hogy mind a kettő olyan, ami a szívemnek kedves, és annyi időt vesz csak el, ami mellett nem borul fel a család megszokott rendje. Ami persze nem igaz, mert önmagában az a tény is borzasztó nagy változás, hogy 16 hónap otthonlét után már nem én vagyok 0/24-ben a gyerekemmel.

Az elmúlt időszakot a szülést követő hetekhez tudnám hasonlítani. Mikor tombolnak a hormonok, csak kapkodod a fejed, nem tudod pontosan mi, mi után következik, és sokszor abban fáradsz el, hogy túl gondolkodod a dolgot. Kell ez a munka nekem? Akarom én ezt? Aztán ahogy a kis csecsemős időszak, ez is elmúlik, kezd letisztulni. Akkor az hozza a változást, hogy lesz szép napirend, ami nap nap után egyre jobban működik, és nem feladatként, hanem élvezetként éled meg a gyerekkel töltött idő minden percét. Most pedig kezd letisztulni a kép, hogy ki is vagy valójában, és mit is szeretnél még elérni az életben. Az anyaság a legszebb hivatás. Ennek minden szavával egyetértek. Főleg azzal a részével, hogy hivatás. Eddig egyetlen egy munkára sem tudtam 28 év alatt hivatásként tekinteni, pedig elég sokféle dologgal foglalkoztam. Volt, amikor közel jártam hozzá, de a munkahelyi körülmények végül felülírták a munka élvezetét. Persze megérintett ez az érzés szülőségem eddigi pályáján is sokszor. A fogfájós, hisztis, semmisejó időszakokban, hogy az állandó "túlórákról" már ne is beszéljünk. És igen, a fizetés is elég alacsony. Az pedig külön embert próbáló ebben a "munkakörben", hogy úgy kell a legjobbat nyújtanod, hogy egyetlen iskola sem készített fel a feladatod ellátására. A továbbképzések pedig szigorúan önkéntes alapúak. Viccet félre téve, abban mindenki egyetért, hogy anyaként olyan oldalát is megismeri az ember, amiről addig azt sem tudta, hogy létezik. És ez csak egy, azok közül a csodák közül, amit a gyereknevelés során megtapasztalsz. 

Mégis azt kell mondjam, eljön az a pont, amikor ezt picit szűkösnek érzed. Amikor néha jól esne hallani a csendet. Vagy eltölteni pár órát anélkül, hogy azt kiabálnád valakinek, hogy "nem szabad!". Vagy csak nem görcsölni semmin se. Sokan vagyunk és sokfélék. Van, akinek ehhez elég pár gyerek nélkül töltött óra. Van, akinek nincs erre sem igénye. És van, aki zsokékat megszégyenítő módon irányítja a lovakat az ambíciói és a mami-lét között. Ha most feltenné nekem a kérdést valaki, hogy melyik vagyok én, azt hiszem nem tudnék egyértelmű választ adni. Addig a pontig például nem is tudtam, mennyire komfortos nekem az anyukaság, amíg élessé nem vált a munka. Azt hittem, én vagyok a világon a legcéltudatosabb ember a földön. Tele voltam és vagyok is megvalósítandó tervekkel. Mindehhez pedig meg is teremtettem a lehetőségeket. Mindenki azt kérdezgette, hogy "ugye milyen jó kicsit otthonról elszakadni?". Hát gyerekek, az én válaszom az, hogy baromira nem. Nem élveztem az elválás egyetlen percét sem. Végig azon kattogtam, otthon vajon minden rendben van-e, apuka boldogul-e a napirenddel. Igen, egyelőre rólam van szó, arról, én kész vagyok-e a leválásra, és nem is annyira a gyerekemről. Valahogy ezt az aspektusát mindenki kihagyja a sztoriból, csak arról szólnak ősszel a cikkek, hogy indul a bölcsőde, óvoda, vajon készen áll-e rá az aprónép? 

Nálunk is szóba került a bölcsi kérdés. Ebben sem tudtam konszenzusra jutni magammal. Egyik nap magam előtt láttam, ahogy milyen szuper lesz egy héten párszor (három napra akartam csak), ahogy a kis barátaival nyomul az udvaron. Megtanul szebben enni (egyelőre olyan, mint egy kisdisznó), megtanul gyorsabban elaludni (magától alszik el, de azért beletelik egy kis időbe), megtanul osztozkodni a játékain (na jó, ezt tudom, hogy csak illúzió). Aztán másik nap csak egy végeláthatatlan betegség halmazt látok a közösségben, az állandó orrfolyást és kézlábszáj vírust. A hiszti rohamokat, amiket itthonra tartogat, mert ott szót kell fogadni. A megborult kapcsot, egyensúlyt, napirendet, ami annyira jól beállt már köztünk. Azt szeretném hangsúlyozni, egyáltalán nem vagyok se bölcsi ellenes, se bölcsi párti. Butaságnak tartom egyáltalán így megközelíteni  a kérdést. Soha senki nem tudhatja, a másik családjának mi a jó, és nem érezheti felhatalmazva magát, hogy beleszóljon bármibe is. Ugyanakkor én úgy ítéltem meg, sem a gyerekem, sem én nem vagyunk még készek egy ilyen szintű leválásra, legalábbis ebben a pillanatban nem. Abban a borzasztó szerencsés helyzetben vagyok, hogy a férjem egy héten egyszer hétköznap is szabad, amikor meg ő nem ér rá, bevethetőek a nagymamák. És bár nem szeretem mások idejét beosztani, úgy gondolom, ez a mi utunk, ami számomra is és a lányom számára is a legelfogadhatóbb. Arról nem is beszélve, hogy szívből jön a segítség. 

Mert hogy engem is anya szült ugyebár, nem is akármilyen. Ha vannak is vitáink, ha sok mindennel nem is értünk egyet, az beton biztos, hogy ugyanúgy, mint kislány koromban, most is őt hívom fel először, ha bármi nyűgöm van. És akkor is, ha örömöm. Szoros köztünk a kötelék és aktív, még akkor is, ha a saját szülőségem sok mindent előhív belőlem a múltamból, amit szeretnék felülírni, és másként csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy ne tekintenék rá példaként. És ne lennék hálás, azért, amit értem tett, főleg most, hogy tudom, mennyire nehéz is gyereket nevelni. Egyensúly, egyensúly, egyensúly, haj de nehéz ebben is megtartani! Nagyon sok olyan történetet olvasok mostanában, mennyi nőnek rossz a kapcsolat az édesanyjával. Vagy semleges, ami talán még ridegebben hangzik. Hogy marad ki az életükből a nagymama, és marad egy régi sérelem, ami sosem lett megbeszélve. Borzasztó érzés belegondolni abba, hogy szülőként egyszer mi is erre a sorsra juthatunk. A napokban volt egy cikk, amit boldog-boldogtalan megosztott, az állítólag túlszeretett gyerekekről. Az a baj, hogy rengetegen összetévesztik a szeretet és a jutalmazás fogalmát. Nincs olyan, hogy túl szeretett gyerek. Hálás leszel azért, ha este mesét olvasol neki, és elkíséred az összes úszóversenyére, amire csak teheted. És nem hagysz rá mindent, nem veszed meg neki a huszadik barbie-t, mert kompenzálni akarsz. Ha beszélsz hozzá és figyelsz rá. Hiszem, hogy a mostani döntéseim,  ahogy most beállítom az anyaság és a szakmai életem között az egyensúlyt, a tudatosság nagyon meghatározó lesz ebben a kérdésben is. Ezért nem sémákban gondolkodom sosem. 

Szóval lekopogom, egyelőre úgy néz ki, nálunk megmarad a kecske is és a káposzta is. Nagyon az elején vagyunk még, de már most sokkal gördülékenyebb, mint pár nappal ezelőtt. Nem elég a vágy, nem elég az igény, hogy márpedig vissza szeretnék menni dolgozni. Mert ugyanannyira akarsz otthon is maradni. Rám tökéletesen illik a jelző, hogy örök elégedetlen. Mindig gondolatban már egy következő lépcsőn járok. Most is így van, mert míg élvezem, hogy már milyen önálló a másfél évesem, és szokom vissza a munkába, rögtön meg is csapott a nosztalgikus szele a kisbabás időszaknak.... Ami szintén újdonság, mert eddig el sem tudtam képzelni ilyesmit. De tudom, hogy mindennek eljön az ideje. És most annak van, hogy kicsit teret engedjek annak a nőnek, aki már nem csak anya és nem csak ambíciózus nő. Nincs a kettő között éles választóvonal. Erre példa,  ahogy mi szoktunk libikókázni. Apa az egyik ülésen, én és Luca a másikban. Ketten, együtt. Egyensúlyban.