Drága Jézuska ...

A karácsonyok mindig, mindenkit meghitt hangulatba hoznak. Majdnem mindenkit. Nekem különösen kedves ünnep volt mindig. Még most is emlékszem, mikor még gyerek voltam, mennyire izgultam 23-a este. Alig tudtam aludni. Még akkor is gyermeki áhítattal vártam a másnapot, mikor már tudtam, az ajándékokat a szüleim veszik. Volt is rá példa, hogy kiszimatoltam a rejtekhelyet, és titokban minden nap megnéztem egy öt percre az imádott plüsst, vagy akármit, aztán visszadugtam a helyére, és számoltam a napokat, mikor kapom meg igazából. 

Mikor nagyobb lettem, a délelőtt legjobb pontja a fadíszítés volt, ami majdnem mindig az én feladatom volt. Később pedig a cukrászat begyűrűzésével a süti és bejgli sütés volt az előző esti szeánsz. 

3 éve egy egészen más hangulatú karácsony kezdődött számomra. Akkor vártam Lucát. Semmi másra nem is emlékszem az egészből, csak a boldogságra, hogy tudtam, pár hónappal később a kezembe foghatom. A 2 évvel ezelőtti karácsony pont ezért volt nagyon különleges, mert ott már Ő is ott volt. A maga 7 hónapjával kedvesen csodálkozott rá a felhajtásra, de sokat nyilván nem értett belőle. Aztán az 1 évvel ezelőtti karácsony azért volt különleges, mert már igazi ajándékokat lehetett venni neki, amit már tényleg használni is tudott. Mondjuk legjobban a könyveknek örült, és imádom, hogy ennyire imád olvasni. Azért is különleges volt a tavalyi karácsony, mert ár még fizikailag nem volt velünk, mi már tudtuk, hogy testvért szeretnénk, és ez az elhatározás is felért egy hatalmas ajándékkal. Az idei karácsony pedig, hát, biztosan életem meghatározó ünnepe. Már nem csak egy, hanem két gyönyörű kislány anyukájaként tölthetem, akikből az egyik már teljesen szervesen részt vesz az ünnepben, a másik pedig a maga 2 hónapjával és angyali mosolyával csak emelni tud a meghittségen. 

Látni, ahogy Luca megérti, mi is az a karácsony. Levelet "írni", vagy inkább fogalmazni a Mikulásnak és a Jézuskának. Hogy együtt sütjük a mézeskalácsot és a bejglit. Hogy együtt díszítjük a karácsonyfát, amit az angyalkák hoztak. Felbecsülhetetlen. Éjszaka alig bírtam aludni, és már hajnalban felébredtem, mert annyira izgulok és szeretném látni, ahogy Luca meglátja az ajándékait. Szerintem gyerekként sem voltam ennyire lelkes. 

És ha már ajándékok. Mit is kaptam eddig? Szerettünk volna egy második babát, aki a gondolat első pillanatában megfogant. Szerettem volna egy könnyedebb, mozgósabb terhességet, ami így is telt munkával, nagytesóval. Szerettem volna egy békés, háborítatlan szülést, ami csak kicsit rövidebb és könnyebb, mint az elsővel volt. Megkaptam életem második legbensőségesebb élményét, ahol 6 órából 5 és fél órát csak mosolyogtam és nevettem, az utolsó félben sem voltam szomorú, csak akkor nagyon a véghajrára koncentráltam, és hopp, már a kezembe is foghattam Rózát. Szerettem volna egy könnyű gyerekágyat, ahol semmin sem stresszelek  és kiegyensúlyozott vagyok. Még ennél is többet kaptam, mert mióta Rózi megszületett nem volt egy borús pillanatom sem. Az első perctől a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ketten vannak, hogy ő vadiúj, a nővére meg testvér lett. Talán ennek is köszönhető, hogy Róza észrevétlenül asszimilálódótt a családba, hogy a nap 24 órájában mosolyog (már amikor fent van ) és imád mindenkit, főleg Lucát. És Luca is viszont. Az életkori dackorszakkal megspékelve nem ilyen rózsaszín minden, de az így is, úgy is kemény dió. 

Szóval drága Jézuska, nem kérek semmit, hiszen megkaptam mindent. És még annál is többet, amire valaha is vágytam. És mivel gyakorlatilag ennek az évnek majdnem 10 hónapjában várandós voltam, pont karácsony tájékán kezdtük meg ezt a kétgyermekes létet. 

Borzasztóan hálás vagyok, és szerencsés, hogy ez mind van nekem. Hogy van kivel megosztanom, és ha becsukom az ajtónkat, sokkal de sokkal szebb világot látok, mint amit bármikor az utcára kilépve. Hogy idén már egyáltalán nem érintett meg a karácsonyi dömping, az ajándékhegyek és a hihetetlen vásárlási kényszer. Sőt, egy ponton szabályosan rosszul lettem a rengeteg akciótól, meg kihagyhatatlan ajánlatoktól. Hogy láthatnom a "nagy"lányomat, amint minden nap egyre okosabb, szebb, ahogy játszik a kis barátaival, beszél róluk, kötődik.

A karácsony még mindig a kedvenc ünnepem. Még akkor is, ha a sok jó mellett az ember tapasztal veszteségeket. Személyeseket is, és mások által megéltet. Régit és újat is. Nekem az anyai nagymamám nyáron volt 16 éve, hogy elment. Rossz korszakban, rossz életkorban érintett a dolog, és valahogy annyira rohamosan gyorsan történt, hogy a feldolgozás, vagy inkább a tudatosítás nagyon sokáig tartott. Nem sokkal a halála után különöset álmodtam. A gyerekszobában, az emeletes ágyon aludtam, ahogy mindig. Bejött egy nő, akinek nem ismertem fel az arcát, nem is láttam jól mintha elmosódott volna. Magával hívott, de nem várta meg, míg lemászom az ágyról, ki is ment az ajtón. Én pánikszerűen futottam utána. Egyből egy bazári forgatagba kerültem, ahogy kiléptem a szobaajtón. Csak a hátát láttam, de sehogy se értem utol. Kiabáltam utána, de nem hallotta meg. Aztán egy ponton mégis sikerült utolérnem. Ekkor hirtelen a lakásunk konyhaablaka előtt álltunk meg mind a ketten. Ő rám nézett, és most végre meg tudtam nézni az arcát. A nagymamám volt. Kedvesen rám mosolygott, megsimogatta az arcom, és ezt mondta: "most még nem is tudod, mennyire boldog leszel". 

Nagyon meghatározó volt ez az álom. Olyan volt, mint egy búcsúüzenet. Éreztem az illatát, az érintését. Sokáig nem beszéltem róla, de még mindig teljesen tisztán fel tudom idézni, 16 év távlatából. is. És most már tudom, hogy igaza volt. És hogy tényleg sosem gondoltam, hogy ennyire boldogok leszünk.