A panaszos asszony sirámai

Elérkezett a várva várt ‚gyerekkel a Balatonra‘ projekt, ami jó sok tanulsággal szolgált. Lesz egy kis rinya, de nem sok :) Inkább hangos elmélkedés az ennek kapcsán megélt tapasztalatkról.

Mozgalmas hét áll mögöttünk. Luca a kánikula tetőzésekor kapta meg a kéthónapos oltásait, én megtudtam, hogy felvettek, családként először indultunk neki Fonyódnak, és a hétvégén a keresztelő is megvolt.

Utoljára kettesben voltunk a nyaralóban Szabival, illetve már akkor is hárman voltunk, csak még nem tudtunk róla. Éppen ezért voltam ennyire izgatott a visszatérés miatt, hogy már Luca is teljes fizikai valójában velünk tarthat, megnézheti hol házasodtak össze a szülei, hol hozták őt össze, és hol fog ezentúl kb. Ő is minden nyarat eltölteni. Mivel az utazás előtt 2 nappal kapta az oltásait, volt bennem egy kis izgalom, hogy milyen hatással lesz ez rá, be fog-e lázasodni, stb. Hála Istennek nagyon stramm kiscsaj, és dacolva a 45 fokkal, teljesen könnyen vette a szurikat. Az más kérdés, hogy belőlem viszont kijött kicsit a szkeptikusság az oltásokkal kapcsolatban, de erről majd egy külön bejegyzést írok, annyira nagy a téma. Pénteken reggel 7-kor kezdtük a napot, az volt a terv, hogy felváltva lesz kézben Luca, így mindenki össze tud pakolni. Gondolom akinek van kisgyereke az most hangosan röhög a naivitásunkon. Azon már rég túl vagyok, hogy magamnak mit kell vinni, bedobom, amit találok, legyen meg a sminklemosó, az a lényeg. Így sikerült a két héttel ezelőtti, anyósoméknál eltöltött hétre csupa meleg holmit vinni a kánikulára, majd egész idő alatt egyetlen sortban nyomni, most pedig pepitában semmi meleg holmival nem készülni, s így szintén egyetlen hosszú nadrágban parádézni. Nézzetek időjárást indulás előtt, ez jó tanács. 

A baba cuccaival viszont sokkal körültekintőbbnek kell lenni, semmi sem maradhat itthon, különben 150 kilómétert kell érte visszabumlizni. Gyógyszerek minden eshetőségre, játékok, mobilágy, meleg ruha, nyári ruha, szép ruha a keresztelőre, pelus, fürdető stb. Nem ragozom, délután 2 órakor értük el azt a stáduiumot, amikor elkezdettük lehordani a lift nélküli, 3. emeleti lakásból a cuccokat a kocsiba. A másik nagyon fontos tanulság, amit megtanultunk, hogy innentől nem lesz elég nagy egyetlen kocsi sem, pláne nem a pici Clio, szóval Szabi elkezdte a szokásos építőkockázást a csomagokkal, ami végül mindig sikerül, nekem csak valahogy méretre kell igazodnom a hátsó ülésen. Aztán végre indulás. Luca kezdetben nyugodtan aludt, így nem volt nagy ok a siettségre, így végül nem autópályára gördültünk, mondván, péntek délután nagyobb esély van rá, hogy az beragad, és akkor nincs egérút. A sima hetes viszont egy katasztrófa volt, kerülgethettük a targoncákat, sok volt a lassítás, megállás, Luca hamar ki is fejezte nem tetszését. Kín keservesen értük el Fehérvárat, ahol a száz fokban teljesen leizzadt gyereket mindenképpen meg szerettem volna etetni. Harmadik alaptézis: kocsiban szoptatni szar. Csurig megtömött autóban szoptatni a meki parkolójában, nagyon szar. De nem volt mit tenni, valahogy megoldottuk, de mindennel együtt kb egy órát rostokoltunk. Onnantól viszont pályára mentünk át, így felgyorsulva, uszvke este 6 után meg is érkeztünk Folyódra. Kicsi partozás, fürdetés, etetés, fektetés, és el is felejtettük a napot. Luca egyébként nagyon jól alkalmazkodik, már nem első alkalommal utaztunk vele, szépen akklimatizálódik, és az alvások is nagyon szuperek éjszaka. Lekopogom :)

Onnantól tényleg arra tudtunk koncentrálni, ami a lényeg: a vízre, egymásra. Luca első naplementéje után jött az első cicafürdés. Kendőben vittem be magamon, és lógattam bele a lábacskáját a vízbe. Nem tiltatkozott, ezt már sikerként könyvelem el. Jött egy hullám is, akkor a popó is olyan lett. Akkor kijöttünk. Vettünk azóta vízben is használható hordozókendőt, nemsokára azzal merészkedünk majd beljebb. Vasárnapra pedig a trópusi idő is alább hagyott, így tökéletes lett a klíma a keresztelőre. Nagyon szép kis szertartás volt, pont ugyanott, ahol két éve kimondtuk az igent. Luca teljes átéléssel az egészet átaludta, még arra is csak éppen kinyitotta a szemét, amikor leöntötték a keresztvízzel. Úgyhogy tökéletes volt. Utána pedig egy szép délutánt sikerült eltölteni a keresztszülőkkel és a családdal. Szabi közben visszament dolgozni, úgyhogy mi most hárman lányok (anyu, Luca, én) élvezzük a közben őszbe fordult nyarat.

Ami a rinya részét illeti: nehéz megszokni, hogy egy nap mennyire elég. Semmire. Akkor kezdtem kicsit csapdában érezni magam, amikor a hét elején megérkezett a rosszidő, és mi beszorultunk a házba. Sokkal nehezebb a gyereket is lekötni, és magadnak is időt lopni. Mostanában nagyon divatos kifejezés az ’én-idő’. Tényleg kell, fontos, szükség van rá. Keresni kell a lehetőségeket. Én annyira jutottam, hogy írtam egy listát, hogy mi mindent szeretnék megcsinálni, ha lesz egy zavartalan tíz percem. Pedikür, számítógép takarítás, mosás, olvasás stb. Persze itt van anyu, akinek bármikor odaadhatom Lucát, de az sem jó, ha az én én-időm más rovására megy. Nem jó látni, hogy amíg te csak szusszanni akarsz egy kicsit, addig a másik pont emiatt nem tud. Ez nem panaszkodás, inkább csak hangos gondolkodás, hogy mennyire kis dolgokon múlik egy nap sikere vagy bukása. Mert a legfontosabb, hogy a gyereken mindig azt lássam, bízik bennünk, és nem hagyjuk magára. Néha több időt sikerül lopni, néha kevesebbet.

Amire elsőként kéne a sok közül időt szakítani, az a sport. Nagyon kedves dicsérő szavakat kaptam szülés után, és kapok azóta is, hogy milyen jól nézek ki, nem változott az alakom. Ez jól is esik, és tényleg ugyanazokat a cuccokat hordom, mint előtte, de azért nem minden ugyanaz. A múlt héten debütált a testem fürdőruhában, és hát na, annyira ha nem muszáj, nem erőltetném...:) semmi vészes dolog nincs, korábban sem voltam fürdőruhamodell, így csak az erősödött kicsit, ami eleve volt: narancsbőr a combon, kis erecskék itt-ott a lábon, enyhe úszógumi. Semmi olyan, amin ne lehetne változtatni. De mikor? Talán már a felismerés is egy lépés, ahelyett, hogy ne vennék róla tudomást. Egy biztos, a genetika megtette a magáét, meghagyott minden erőfeszítés nélkül csinos anyukának, a részleteken már nekem kell dolgozni. Az biztos, hogy amíg Luca csak anyatejes, addig nem fogok kísérlezetni, fokozatosan viszont biztos.

Ami miatt ezt az egész bejegyzést írtam, az az idő és időzítés témája. Sokminden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban: mikor legyen Lucának testvére? Hogy lesz két gyerekre időm? Mi az ideális korkülönbség? Hogy fogom én ezt bírni? És hasonlók. És persze bejött a képbe kicsit a saját egóm is: meddig legyek ’csak’ anyuka? Mikor kezdjek dolgozni? És akkor hol van a szerelem?

Szóval van itt kérdés bőven. Egy biztos: minden úgy van jól, ahogy van, a világ legcsodásabb dolga, ami most történik. Hogy egyáltalán van miért logisztikázni. Hogy itt van Luca, hogy itt vagyunk egymásnak. Szerintem ő is szeret velünk lenni, bár nem mondta még, de sokat mosolyog :) Az első próbatétel szeptemberben elkezdődik: suli, gyerek, család, kis munka és közben persze boldogság. Mert az van <3

Anya iskolába megy 

27 éves lettem. Még pont 26 voltam, amikor megszületett a lányom. És nem is akarom kiszámolni mennyi leszek, amikor kimondhatom majd: pszichológus vagyok. Bizony, kemény fába vágtam a fejszém, ősztől nyakamba kötöm Lucát és bőszen hallgatni fogjuk az előadásokat a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán. 

Régi szerelem ez nekem. Régen hordozom magammal azt a történetet, ami végül elvezett odáig, hogy februárban beadjam a jelentkezésemet - akkor még pocakomban a babámmal. Pont tíz éve annak, hogy a 17 éves tinédzser, maximalista, színkitűnő, ambícíózus Nórika megadta magát a démonjainak. Sokkal több időt és energiát érne meg az a poszt, amiben leírom a betegségem teljes történetét. Így zanzásítva a lényeget: szinte halálra éheztettem magam. Az anorexia volt az én drogom, abból merítettem erőt, hogy napról napra kevesebb étel mellett is a maximumot nyújtom, míg el nem értem a kevéstől a nulláig. 2006 áprilisában 183 centi és 38 kiló voltam. Majd az arcomba mondták, innen már nincs előre, csak lefele. Az, hogy mégis itt vagyok, jól vagyok, egészséges vagyok, és teljes, az tényleg csak az égieknek köszönhető, meg annak az akaraterőnek, ami belevitt a rosszba. Azóta sokszor és sokféleképpen próbáltam feldolgozni a történteket, a teljes gyógyulás 3 évbe is beletelt. Sosem bántam meg az étkezési zavaros éveimet, rengeteget tanultam belőle. Amikor annak idején a bölcsészkaron szakdolgozat témát kerestem, tudtam, hogy erről akarok írni. Akkor szembesültem két dologgal: egyrészt nagyon gyenge a témában rendelkezésre álló szakirodalom, másrészt nem vagyok még kész külső szemlélőként hideg fejjel papírra vetni és feldolgozni a történetem. Azóta sok idő telt el, a szakdolgozat elkészült, szépen is szerepelt, én pedig egyre erősebben elkezdtem érezni, hogy nekem ezzel a tapasztalattal valamit kezdenem kell. A táplálkozási zavarok valamely fajtája ma már minden második embert érint. Stresszevők, bulémiások, anorexiások, zugevők. Szakszerű segítség viszont kevés van. Én most, 27 évesen értem meg arra, hogy elkötelezzem magam amellett az elhatározás mellett, hogy a már átélt tudás mellé az elméleti tudást is megszerezzem, és később egészségpszichológusként segíthessek ezeknek az embereknek. 

Anyaként ez még szebb feladat lesz. Mindig is szerettem volna valamilyen segítő hivatást választani. Nem munkát, hivatást. Nem bánom, hogy 18 évesen nem voltam ennyire tudatos. Örültem, hogy élek. hogy átmentem az érettségin. Ennyi tellett akkor tőlem. És ha nem megyek akkor a Pázmány bölcsészkarra, ha nem kerülök a tévéhez gyakorlatra, és nem dolgozom ott éveket, akkor sosem ismerem meg a férjem, és most nem lenne itt Luca sem. Szóval én hiszem, hogy semmi sincs véletlenül. 

Aztán ott vannak a személyes ambícióim is. Jól esik a gondolat, hogy amíg egy, vagy akár 2-3 gyereket nevelek itthon, közben fejleszteni tudom magam, és meg tudom teremteni azt az egzisztenciát, amiben majd az ő felcseperedésük után fogok kiteljesedni. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ne veszítsem el a saját céljaimat, mert csak úgy fogok tudni a lányomnak teljes értékű képet festeni a világból, ha nem zárom ki magam belőle. Engem az, hogy egyszerre több fronton kell helytállni, inspirál és hajt. 

Mikor hátat fordítottam a tévézésnek, akkor életmódot és életszemléletet is váltottam. Egyre inkább ráéreztem a 'slow life' ízére. Hogy lassítsak. Hogy érezzek. Hogy gondolkozzak. Hogy ne adjam fel, az adott pillanatban talán elérhetetlennek tűnő álmaimat. Én tényleg borzasztóan örülök minden napsütésnek, minden finom kávénak, minden kellemes beszélgetésnek. És megértően hallgatom ismerőseim panaszát, hogy "nincs idő semmire", "állandóan rohanok", "jajj, annyi munkám van" panaszait. Tényleg minden csak elhatározás kérdése, mennyire alakítod élhetőre, és élvezetesre az életed.

Nekem már most van egy főállásom. Luca. Tényleg minden nap órási eredményként élem meg, ha szépen hízott, ha sokat nevetett, vagy csinált valami újdonságot. Valahol már ez is az iskolaéveket idézi nekem, mert nem is tudom, mikor volt, amikor elmentem tízkor lefeküdni. Másképp nem lehet, mert az éjszakai kelések, a nappali "műszak", a férj és barátok mellett valahol nőnek is meg kell maradni. És igen, ezek mellé még bejön majd az egyetem is. Vagyok már annyira magabiztos, hogy az alap legyintések már meg sem érintenek, a " gyerek mellett úgysem lesz erre időd", vagy "mikor lesz ebből bármi" és társai sem. Én tudom, sőt, mi tudjuk :) 

Megtérülő befektetés

Ezt a bejegyzést akkor kezdtem el magamban fogalmazni, amikor azokra a gyerekre gondoltam, akik árvák, akikről lemondtak a szüleik, vagy csak egyszerűen nem a megfelelő családba születtek. Persze minden kezdő anya kételkedik a saját képességeiben, ingázik a "szaranya" és a "bezzeganya" címkék között, de ezen megtorpanások között egy dolog biztos: a gyerek az első. A gyerekért van minden. Hiszen mi hoztuk létre, mi hívtuk életre, felelősök vagyunk érte, és ez nemcsak azt jelenti, hogy kielégítjük a szükségleteit, hanem, hogy szeretjük, amennyire csak lehet. És talán ez utóbbi fontosabb is. 

Mióta Luca megszületett, bevallom őszintén vannak napok, amikor egy perc megállás sincs. Vagy megyünk, vagy jövünk, vagy vigasztalok, vagy etetek, vagy ringatok, vagy öltöztetek. És a többi. De nem ettől lesz a babám nyugodt, boldog, vagy kiegyensúlyozott. Hanem mert érzi, legalábbis nagyon remélem, hogy érzi, hogy még akkor is, amikor nagyon fáradt vagyok, szeretettel gondozom őt. Nagyon elszomorít, hogy vannak gyerekek, akik ezt nem kaphatják meg. Hogy még mielőtt kialakulhatna a bizalom a világ felé, már el is vész.

A gyerek a legjobb befektetés. Mindent, amit szeretsz magadban, a világban, a másikban, azt át tudod neki adni. Mindent, amitől tartasz, félsz, megvetsz, fájdalmat okoz, azt távol tartod tőle. Legalábbis megpróbálod. És mindezt visszakapod tőle, kamatostul. Mostanában sokat küzdöttem Lucával szoptatások előtt. Az addig szépen evő lányom hisztirohamot kapott, amint leültem etetni. Napokkal később jöttem rá, hogy miért csinálja. Amíg sírt, vagy nyűgösködött, mindig felvettem, foglalkoztam vele. De etetésekkor ahogy elkezdte, rögtön a telefonom után nyúltam, hogy válaszoljak az üzeneteimre, vagy bekapcsoltam a tévét. Egyszóval nem rá figyeltem, felületes voltam, azt hittem elég neki, ha élelemhez jut. Pedig a lányom csak azt szerette volna, hogy rá figyeljek, kizárólag. Legyen ez a mi időnk. Még csak 6 hetes, és milyen jó tanító.