A második első 

Egy éve ilyenkor hatalmas hassal álltam a játszótéren, néztem a hulló faleveleket, néztem a szaladgáló lányomat, és a nagy magabiztosságom mellé bekúszott a félelem. Több, mint egy hete elmúlt már a kiírt terminus, nekem pedig fogyott a türelmem. Tudtam, hogy jól van bent, tudtam, hogy még két hetes csúszás is simán belefér, tudtam, hogy biztonságban vagyunk, mégis utáltam a napi ctg-ket, utáltam, hogy eljöhet a kötelező indítás, utáltam, hogy a férjem szabadsága, amit előre meg kellett mondani, csak telik, és pont akkorra nem marad velünk, mire az újszülöttel hazamegyünk.

Ezen a ponton nagyon fontos megjegyeznem, hogy rengeteget számított, hogy meg tudtam beszélni az összes ilyen félelmemet az orvosommal. Egy hasonlóan napfényes szombati nap volt. Felhívtam, és elpityeredtem a telefonnal a kezemben a konyhakövön. Hiába szültem már egyszer, ez a kislány a pocakomban annyira jól érezte magát, hogy teljesen elbizonytalanított, hogy van-e egyáltalán bármi jele annak, hogy szülni fogok. 

Ekkor már 1,5 hét közelében volt a csúszás. Az orvosom elmondta, hogy mi a maximum idő, amíg várni tudunk (ez a következő kedd lett volna), de megegyeztünk abban, hogy eldönthetem, hogy picit segítek-e a folyamatnak viszonylag természetes módon. Az első szülésemnél is megittam az úgynevezett bábakoktélt, mert akkor ugyan szivárgott a magzatvizem, de egy darab fájásom nem volt. Őszinte leszek, a pokolba kívántam, mert rettenetes íze van (aki akar, keressen rá, mit takar pontosan az elnevezés), de már annyira szerettem volna a karomban tartani a babát, annyira szerettem volna négy fős családként létezni, hogy elküldtem a férjem a boltba, aki gyorsan összevásárolta a hozzávalókat, és én 1 óra körül elkezdtem inni. Nem csúszott, nem is hűtöttem be. De ittam, és közben hívtam anyukámat, hogy ma valószínű jönnie kell vigyázni a nagyra, mert mi bemegyünk a kórházba. Hogy csak egy újabb ctg-re vagy esetleg szülésre, az majd később derül ki, ha a koktél elkezdi kifejteni a hatását. Ellenőrzés alatt voltam, nem éreztem rizikónak, így is-úgy is rám nézett volna az orvosom aznap késő délután, így úgy voltam vele, ha aznap sem lesz semmi, keddig még mindig beindulhat a folyamat magától. 

A koktél szépen kipucolt, és 3 órával később azt kezdtem észrevenni, mintha minimális, de rendszeres kontrakciók kezdődnének. Izgatott lettem. Hívtam a szülésznőmet, aki szegény pont akkor végzett, de természetesen örömmel maradt. Az orvosom pedig aznap ügyeletes volt, így biztos lehettem benne, hogy vár a csapatom. 7 óra körül indultunk, még én fürdettem meg a nagylányt, adtam neki egy puszit, és nagyon sok aggódással a lelkemben, de beszálltam az autóba. A portán ismét megkérdezték, ahogy azelőtt 2 évvel és 4 hónappal is, hogy: "milyen ügyben jöttek?" Én meg ugyanúgy válaszoltam, ahogy akkor: "valószínűleg szülni fogunk". De még ekkor sem voltam egészen biztos benne. 

Az osztályon már vártak, rátettek a ctg-re, ami kicsit biztatott, és mutatott összehúzódásokat. Látszott, hogy alakul ez a folyamat. Ekkor haza is mehettem volna, végig vajúdhattam volna az egész éjszakát,vagy másnapot, vagy hétvégét, de eszembe jutott az első szülésem. Amikor bár ugyanez a támogató közeg vett körül, mégsem tudtam elengedni egy esetleges császármetszéstől való félelmem, hogy nem tudtam bízni magamban, hogy meg tudom csinálni, és ezért 12-14 órán keresztül nem haladtam a vajúdással, hiába fájt, nem tudtam lejjebb engedni a babámat. Abban a szülésben én is újra megszülettem, de kellett végül a támogatás, hogy a hosszú látens szakasz után megélhessem a természetes szülés katarzisát. Emiatt megfogadtam, hogy sokkal magabiztosabb leszek, és a szívemre hallgatok, és a szívem azt súgta, én innen nem akarok baba nélkül hazamenni. 

Úgyhogy megbeszéltük a dolgot, és az orvosom este 8-kor megrepesztette a burkot, majd elfoglaltuk a szobánkat. Annyira vicces, hogy van 9 hónapod (nekem több is), hogy az ilyen részletekre felkészülj, mint illatgyertya, vagy előre elkészített zenei válogatás a vajúdásra, de valahogy ezekkel most totál nem foglalkoztunk. Félhomály volt, kellemes hőmérséklet, és ott volt a férjem, akire akkor egyedüliként szükségem volt. Olyan, mintha tegnap lett volna. Két dilis, akik ülnek egy majdnem sötét szobában, és kvízeznek. Ezzel ütöttük el az időt. Színészeket és filmeket kellett kitalálni. Közben néha jobban fájt, néha rajtam volt a ctg, néha labdán ültem, néha csak sétáltam. Teltek az órák, és én hihetetlen kellemesen éreztem magam. Sokat nevettünk Szabolccsal, sokszor csak ültünk némán. Próbáltam mindent kizárni, és úgy lélegezni, hogy minden segítséget megadjak a babámnak az ereszkedésre. És most éreztem, hogy sikerül, hogy szépen tudunk együtt dolgozni. Ő és én. Azt hiszem éjjel fél 2 lehetett, amikor kíváncsi lettem, hol is tartunk. Annyira fitt voltam és jókedvű, egyáltalán nem éreztem úgy magam, mint aki mindjárt szülni fog, a fájások is kellemesen viselhetőek voltak. Az orvosom megvizsgált, és azt mondta, félúton járunk. Ez ennyi idő alatt teljesen normális, és szép, de az is lehet, hogy reggelig marad is ennyi. Itt fontos kiemelnem, hogy az első és a második szülésemnél is minden beavatkozás mentes szülésre készültem, amiben a csapatom támogatott is. Mégis mikor 14 órája vajúdtam az első gyerekemmel bekötötték az oxitocin infúziót, ami rám csodálatosan hatott. Rendszereződtek a fájásaim, végre tágultam, haladtam és ettől vissza kaptam az erőm és a hitem. Úgyhogy 2,5 évvel később amikor fél2-kor éjjel megkérdezte a szülésznő, hogy akarok-e ebben a tempóban haladni, vagy esetleg kérek egy kis oxitocint, én gondolkodás nélkül igent mondtam rá. Tudtam, hogy most van itt az ideje, és tudtam, hogy nekem egyszerűen szükségem van egy plusz löketre, hogy túljussak a nehezén. 

2-kor kötötték be, és ahogy annak idején, most is meghozta a várt hatást. Vagyis talán most még jobban. Kb húsz perc múlva eltűnt a méhszáj, és éreztem, hogy itt az idő. Ahogy először, most is négykézláb volt a legkényelmesebb befejező pozíció, és 3 tolásra kint is volt Rózi. Teljesen könnyedén, természetesen és magától értetődően érkezett közénk. Semmit sem kellett vágni, metszeni, beleavatkozni, egyszerűen közénk született. Onnantól kezdve együtt vagyunk. Pár pillanattal később a mellkasomon pihegett, és nekem jó pár pillanat kellett, hogy elhiggyem, tényleg itt van.  

Rózi  azóta is pont olyan, mint a születésekor. Csendes, nyugodt, mosolygós, de ha el akar valamit érni, akkor minden követ megmozgat. Nem lehetek érte elég hálás, hogy ezt a típusú anyaságot is megélhettem. Amikor minden könnyedén jön, minden laza. Amikor nincs olyan helyzet, amiben elbizonytalanodnék. A szoptatás, altatás, aztán hozzátáplálás, bármi.  Hogy elmondhatom róla, hogy ő a világ legboldogabb babája. És hogy minket a világ legboldogabb családjává tett, Lucát pedig büszke nővérré. Hogy vannak-e nehézségeink? Hogyne, rengeteg. De egyiket sem érzem végletesnek, még ha nem is ez a mostani időszak a legkönnyebb, testvérféltékenység szempontjából. 

Ez az egy év szó szerint csak úgy elillant. Lett a kis rózsaszín, meleg szuszogó kupacból egy kisleány, 8 foggal, hatalmas hanggal, göndörödő loknikkal, aki már próbálkozik a járással, és minden állatnál következetesen azt mondja, hogy vau-vau :D  Pedig csak most született. És milyen szépen született. 

Drága Jézuska ...

A karácsonyok mindig, mindenkit meghitt hangulatba hoznak. Majdnem mindenkit. Nekem különösen kedves ünnep volt mindig. Még most is emlékszem, mikor még gyerek voltam, mennyire izgultam 23-a este. Alig tudtam aludni. Még akkor is gyermeki áhítattal vártam a másnapot, mikor már tudtam, az ajándékokat a szüleim veszik. Volt is rá példa, hogy kiszimatoltam a rejtekhelyet, és titokban minden nap megnéztem egy öt percre az imádott plüsst, vagy akármit, aztán visszadugtam a helyére, és számoltam a napokat, mikor kapom meg igazából. 

Mikor nagyobb lettem, a délelőtt legjobb pontja a fadíszítés volt, ami majdnem mindig az én feladatom volt. Később pedig a cukrászat begyűrűzésével a süti és bejgli sütés volt az előző esti szeánsz. 

3 éve egy egészen más hangulatú karácsony kezdődött számomra. Akkor vártam Lucát. Semmi másra nem is emlékszem az egészből, csak a boldogságra, hogy tudtam, pár hónappal később a kezembe foghatom. A 2 évvel ezelőtti karácsony pont ezért volt nagyon különleges, mert ott már Ő is ott volt. A maga 7 hónapjával kedvesen csodálkozott rá a felhajtásra, de sokat nyilván nem értett belőle. Aztán az 1 évvel ezelőtti karácsony azért volt különleges, mert már igazi ajándékokat lehetett venni neki, amit már tényleg használni is tudott. Mondjuk legjobban a könyveknek örült, és imádom, hogy ennyire imád olvasni. Azért is különleges volt a tavalyi karácsony, mert ár még fizikailag nem volt velünk, mi már tudtuk, hogy testvért szeretnénk, és ez az elhatározás is felért egy hatalmas ajándékkal. Az idei karácsony pedig, hát, biztosan életem meghatározó ünnepe. Már nem csak egy, hanem két gyönyörű kislány anyukájaként tölthetem, akikből az egyik már teljesen szervesen részt vesz az ünnepben, a másik pedig a maga 2 hónapjával és angyali mosolyával csak emelni tud a meghittségen. 

Látni, ahogy Luca megérti, mi is az a karácsony. Levelet "írni", vagy inkább fogalmazni a Mikulásnak és a Jézuskának. Hogy együtt sütjük a mézeskalácsot és a bejglit. Hogy együtt díszítjük a karácsonyfát, amit az angyalkák hoztak. Felbecsülhetetlen. Éjszaka alig bírtam aludni, és már hajnalban felébredtem, mert annyira izgulok és szeretném látni, ahogy Luca meglátja az ajándékait. Szerintem gyerekként sem voltam ennyire lelkes. 

És ha már ajándékok. Mit is kaptam eddig? Szerettünk volna egy második babát, aki a gondolat első pillanatában megfogant. Szerettem volna egy könnyedebb, mozgósabb terhességet, ami így is telt munkával, nagytesóval. Szerettem volna egy békés, háborítatlan szülést, ami csak kicsit rövidebb és könnyebb, mint az elsővel volt. Megkaptam életem második legbensőségesebb élményét, ahol 6 órából 5 és fél órát csak mosolyogtam és nevettem, az utolsó félben sem voltam szomorú, csak akkor nagyon a véghajrára koncentráltam, és hopp, már a kezembe is foghattam Rózát. Szerettem volna egy könnyű gyerekágyat, ahol semmin sem stresszelek  és kiegyensúlyozott vagyok. Még ennél is többet kaptam, mert mióta Rózi megszületett nem volt egy borús pillanatom sem. Az első perctől a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ketten vannak, hogy ő vadiúj, a nővére meg testvér lett. Talán ennek is köszönhető, hogy Róza észrevétlenül asszimilálódótt a családba, hogy a nap 24 órájában mosolyog (már amikor fent van ) és imád mindenkit, főleg Lucát. És Luca is viszont. Az életkori dackorszakkal megspékelve nem ilyen rózsaszín minden, de az így is, úgy is kemény dió. 

Szóval drága Jézuska, nem kérek semmit, hiszen megkaptam mindent. És még annál is többet, amire valaha is vágytam. És mivel gyakorlatilag ennek az évnek majdnem 10 hónapjában várandós voltam, pont karácsony tájékán kezdtük meg ezt a kétgyermekes létet. 

Borzasztóan hálás vagyok, és szerencsés, hogy ez mind van nekem. Hogy van kivel megosztanom, és ha becsukom az ajtónkat, sokkal de sokkal szebb világot látok, mint amit bármikor az utcára kilépve. Hogy idén már egyáltalán nem érintett meg a karácsonyi dömping, az ajándékhegyek és a hihetetlen vásárlási kényszer. Sőt, egy ponton szabályosan rosszul lettem a rengeteg akciótól, meg kihagyhatatlan ajánlatoktól. Hogy láthatnom a "nagy"lányomat, amint minden nap egyre okosabb, szebb, ahogy játszik a kis barátaival, beszél róluk, kötődik.

A karácsony még mindig a kedvenc ünnepem. Még akkor is, ha a sok jó mellett az ember tapasztal veszteségeket. Személyeseket is, és mások által megéltet. Régit és újat is. Nekem az anyai nagymamám nyáron volt 16 éve, hogy elment. Rossz korszakban, rossz életkorban érintett a dolog, és valahogy annyira rohamosan gyorsan történt, hogy a feldolgozás, vagy inkább a tudatosítás nagyon sokáig tartott. Nem sokkal a halála után különöset álmodtam. A gyerekszobában, az emeletes ágyon aludtam, ahogy mindig. Bejött egy nő, akinek nem ismertem fel az arcát, nem is láttam jól mintha elmosódott volna. Magával hívott, de nem várta meg, míg lemászom az ágyról, ki is ment az ajtón. Én pánikszerűen futottam utána. Egyből egy bazári forgatagba kerültem, ahogy kiléptem a szobaajtón. Csak a hátát láttam, de sehogy se értem utol. Kiabáltam utána, de nem hallotta meg. Aztán egy ponton mégis sikerült utolérnem. Ekkor hirtelen a lakásunk konyhaablaka előtt álltunk meg mind a ketten. Ő rám nézett, és most végre meg tudtam nézni az arcát. A nagymamám volt. Kedvesen rám mosolygott, megsimogatta az arcom, és ezt mondta: "most még nem is tudod, mennyire boldog leszel". 

Nagyon meghatározó volt ez az álom. Olyan volt, mint egy búcsúüzenet. Éreztem az illatát, az érintését. Sokáig nem beszéltem róla, de még mindig teljesen tisztán fel tudom idézni, 16 év távlatából. is. És most már tudom, hogy igaza volt. És hogy tényleg sosem gondoltam, hogy ennyire boldogok leszünk. 

Az engesztelő autóbusz 

 Betegeskedésből épül fel. Tegnap már teljesen jól volt. Egész délelőtt egyedül játszott a szobájában. Én szabadon élhettem úri passziómnak, a takarításnak, azon belül is a "legkedvesebb" fürdő tisztításnak...
Délben már főtt az ebéd. Fél1-re el is készült. Szépen megettük. Nevetve, becézve. Mondom, most megyünk aludni, ahogy minden egyes nap ebéd után. Zene alszik, cica alszik. Mindenkinek mondja, hogy szia. pápá.
PIcit már görcsbe szorul a gyomrom. Tudom, hogy megint küzdés lesz. Ahogy hónapok óta. Székbe beül, ringatni próbál, de az addig nyilván tök álmos gyerek felpörög. Még ez a retek meditációs zene is szól, pedig utálom. Azért valahogy elalszik. Érzem, hogy nem várok eleget, de már mehetnékem van. Gondolatban kint járok, várom, hogy jöjjön a férjem, mert nekem ma kimenőm van. Csajos este, vacsi. Úgyhogy felállok, hogy betegyem az ágyába. Felébred. Én már akkor szerintem eljutottam arra a pontra, amire egy anya sem szeret. De elfojtottam. Ok, hátha vissza tudom simizni. Odafeküdtem mellé. Kimentem. Visszamentem. Egyre vékonyodott a cérna. Hallottam közben az édes kis babahangot, ahogy sorolta hogy apa, anya, cica, busz, stb. De nem kerültem tőle meghitt hangulatba. Végül inkább a célt néztem, kivettem, elkezdtem megint a székbe ülős cécót, de sejtettem, hogy veszett fejsze nyele. Magyaráz, izeg-mozog. És akkor mint valami vulkán a föld mélyéből, feltört belőlem egy mondat. Hangos, érdes, undok. Mellé még pont a szemébe is néztem, azzal a tekintettel, amivel múltkor megneveltem a részeg kamaszokat a szomszédban. "Fejezd be! Fejezd be!" Ennyi volt.
Feküdt rajtam. Remegett, elkezdett csendben sírni. Aztán remegve sírni. Zokogni. Hol volt az anyukája? Ki ez az ijesztő nő? Borzasztó volt. Húsz hónap alatt ilyet ne éreztem. Szerintem ő sem.
Ott voltam, puszilgattam, ölelgettem, nem nyugodott meg. Több, mint fél óra telt el, és sírt. Kit érdekelt az alvás már. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Végük egy tetves Bogyó és Babóca rész a telefonromról kizökkentette. És akkor újra nevetett, bújt, játszott.
Én eléggé megtörtem ebben a fél órában. Azt csak remélni tudom, hogy ő elfelejtette. Alvás persze nem volt. Sok nem rémlik a délutánról, apja megjött, én később elmentem a találkozómra. Nem éreztem jól magam, de tudtam, hogy most el kell mennem. Útközben végig egy játékboltot kerestem. A gyerek busz mániás, de sehol nem árultak kék buszt, mert minden cucc Kínából érkezik, és náluk piros meg sárga a járgány. A szülői ház környékére sodródtam, és megláttam a régi játék trafikot, ami már húsz éve üzemel. Bementem. Volt kék busz.
Este értem haza, már aludtak. Reggel, miután felkelt, elővettem a táskámból. Most az a busz a kedvenc. Nekem meg egy felemás emlék. Hát így. 

Libikóka

Kedves dolog - ha a játszótéri verzióra gondolok. Valahol bizalmi játék is, hisz te pont annyira tudsz a magasba lendülni, amennyire a másik engedi. Vigyázol rá, azért le ne essen, és nem ereszkedsz hirtelen alá, nehogy megbillenjetek. Egyensúly. Ez a titka. A libikókának, és majdnem mindennek az életben.

Ha azonban arra gondolok, a hétköznapokban mennyire nehéz ezt megtartani, mennyire nehéz egyszerre fent és lent lenni, mindjárt nem játék az egész. Aki eljutott arra a pontra, hogy családot alapítson, pontosan tudja, mennyire tudathasadásos állapot ez. Le kell vetni magunkról a korábbi életünk elhasznált bőrét, csak úgy, mint a kígyók, hogy növeszthessünk valami egészen mást. Mások leszünk és mégis ugyanazok. Egy ideig mindent kitöltenek a kisbabás hónapok, ismerkedtek, fokozatosan alakul ki a kötődés. Egy hónapos korában még egy kávé készítés is hatalmas bravúrnak számít egyedül, mikor fél éves, már három fogásos ebédeket főzöl. Változol, fejlődsz. Aztán mikor megülitek az első születésnapot is, a gyermekeden is látod, milyen bátran nyit a világ felé, mennyit változott. Elindul, szavakat formál, és ki tudja fejezni az érzéseit. Először érzed azt, hogy már rajtad kívül is van élet, vagy ha jobban tetszik, rajta kívül is.

Már majdnem másfél éves. Dolgozó nő ÉS anya. Ízlelgeted ezeket a szavakat. Előbbi a múltból dereng, de csak az utóbbira hallgatsz feltétel nélkül. Jobban hangzik így: dolgozó nő VAGY anya? Nem, nem kell választani. De több ideig tart megtalálni benne az egyensúlyt, mint felülni a libikókára, az biztos. 

Amikor ezeket a sorokat írom, már második hete dolgozom. Nem is egy, hanem két helyen. Borzasztó szerencsém van, hogy mind a kettő olyan, ami a szívemnek kedves, és annyi időt vesz csak el, ami mellett nem borul fel a család megszokott rendje. Ami persze nem igaz, mert önmagában az a tény is borzasztó nagy változás, hogy 16 hónap otthonlét után már nem én vagyok 0/24-ben a gyerekemmel.

Az elmúlt időszakot a szülést követő hetekhez tudnám hasonlítani. Mikor tombolnak a hormonok, csak kapkodod a fejed, nem tudod pontosan mi, mi után következik, és sokszor abban fáradsz el, hogy túl gondolkodod a dolgot. Kell ez a munka nekem? Akarom én ezt? Aztán ahogy a kis csecsemős időszak, ez is elmúlik, kezd letisztulni. Akkor az hozza a változást, hogy lesz szép napirend, ami nap nap után egyre jobban működik, és nem feladatként, hanem élvezetként éled meg a gyerekkel töltött idő minden percét. Most pedig kezd letisztulni a kép, hogy ki is vagy valójában, és mit is szeretnél még elérni az életben. Az anyaság a legszebb hivatás. Ennek minden szavával egyetértek. Főleg azzal a részével, hogy hivatás. Eddig egyetlen egy munkára sem tudtam 28 év alatt hivatásként tekinteni, pedig elég sokféle dologgal foglalkoztam. Volt, amikor közel jártam hozzá, de a munkahelyi körülmények végül felülírták a munka élvezetét. Persze megérintett ez az érzés szülőségem eddigi pályáján is sokszor. A fogfájós, hisztis, semmisejó időszakokban, hogy az állandó "túlórákról" már ne is beszéljünk. És igen, a fizetés is elég alacsony. Az pedig külön embert próbáló ebben a "munkakörben", hogy úgy kell a legjobbat nyújtanod, hogy egyetlen iskola sem készített fel a feladatod ellátására. A továbbképzések pedig szigorúan önkéntes alapúak. Viccet félre téve, abban mindenki egyetért, hogy anyaként olyan oldalát is megismeri az ember, amiről addig azt sem tudta, hogy létezik. És ez csak egy, azok közül a csodák közül, amit a gyereknevelés során megtapasztalsz. 

Mégis azt kell mondjam, eljön az a pont, amikor ezt picit szűkösnek érzed. Amikor néha jól esne hallani a csendet. Vagy eltölteni pár órát anélkül, hogy azt kiabálnád valakinek, hogy "nem szabad!". Vagy csak nem görcsölni semmin se. Sokan vagyunk és sokfélék. Van, akinek ehhez elég pár gyerek nélkül töltött óra. Van, akinek nincs erre sem igénye. És van, aki zsokékat megszégyenítő módon irányítja a lovakat az ambíciói és a mami-lét között. Ha most feltenné nekem a kérdést valaki, hogy melyik vagyok én, azt hiszem nem tudnék egyértelmű választ adni. Addig a pontig például nem is tudtam, mennyire komfortos nekem az anyukaság, amíg élessé nem vált a munka. Azt hittem, én vagyok a világon a legcéltudatosabb ember a földön. Tele voltam és vagyok is megvalósítandó tervekkel. Mindehhez pedig meg is teremtettem a lehetőségeket. Mindenki azt kérdezgette, hogy "ugye milyen jó kicsit otthonról elszakadni?". Hát gyerekek, az én válaszom az, hogy baromira nem. Nem élveztem az elválás egyetlen percét sem. Végig azon kattogtam, otthon vajon minden rendben van-e, apuka boldogul-e a napirenddel. Igen, egyelőre rólam van szó, arról, én kész vagyok-e a leválásra, és nem is annyira a gyerekemről. Valahogy ezt az aspektusát mindenki kihagyja a sztoriból, csak arról szólnak ősszel a cikkek, hogy indul a bölcsőde, óvoda, vajon készen áll-e rá az aprónép? 

Nálunk is szóba került a bölcsi kérdés. Ebben sem tudtam konszenzusra jutni magammal. Egyik nap magam előtt láttam, ahogy milyen szuper lesz egy héten párszor (három napra akartam csak), ahogy a kis barátaival nyomul az udvaron. Megtanul szebben enni (egyelőre olyan, mint egy kisdisznó), megtanul gyorsabban elaludni (magától alszik el, de azért beletelik egy kis időbe), megtanul osztozkodni a játékain (na jó, ezt tudom, hogy csak illúzió). Aztán másik nap csak egy végeláthatatlan betegség halmazt látok a közösségben, az állandó orrfolyást és kézlábszáj vírust. A hiszti rohamokat, amiket itthonra tartogat, mert ott szót kell fogadni. A megborult kapcsot, egyensúlyt, napirendet, ami annyira jól beállt már köztünk. Azt szeretném hangsúlyozni, egyáltalán nem vagyok se bölcsi ellenes, se bölcsi párti. Butaságnak tartom egyáltalán így megközelíteni  a kérdést. Soha senki nem tudhatja, a másik családjának mi a jó, és nem érezheti felhatalmazva magát, hogy beleszóljon bármibe is. Ugyanakkor én úgy ítéltem meg, sem a gyerekem, sem én nem vagyunk még készek egy ilyen szintű leválásra, legalábbis ebben a pillanatban nem. Abban a borzasztó szerencsés helyzetben vagyok, hogy a férjem egy héten egyszer hétköznap is szabad, amikor meg ő nem ér rá, bevethetőek a nagymamák. És bár nem szeretem mások idejét beosztani, úgy gondolom, ez a mi utunk, ami számomra is és a lányom számára is a legelfogadhatóbb. Arról nem is beszélve, hogy szívből jön a segítség. 

Mert hogy engem is anya szült ugyebár, nem is akármilyen. Ha vannak is vitáink, ha sok mindennel nem is értünk egyet, az beton biztos, hogy ugyanúgy, mint kislány koromban, most is őt hívom fel először, ha bármi nyűgöm van. És akkor is, ha örömöm. Szoros köztünk a kötelék és aktív, még akkor is, ha a saját szülőségem sok mindent előhív belőlem a múltamból, amit szeretnék felülírni, és másként csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy ne tekintenék rá példaként. És ne lennék hálás, azért, amit értem tett, főleg most, hogy tudom, mennyire nehéz is gyereket nevelni. Egyensúly, egyensúly, egyensúly, haj de nehéz ebben is megtartani! Nagyon sok olyan történetet olvasok mostanában, mennyi nőnek rossz a kapcsolat az édesanyjával. Vagy semleges, ami talán még ridegebben hangzik. Hogy marad ki az életükből a nagymama, és marad egy régi sérelem, ami sosem lett megbeszélve. Borzasztó érzés belegondolni abba, hogy szülőként egyszer mi is erre a sorsra juthatunk. A napokban volt egy cikk, amit boldog-boldogtalan megosztott, az állítólag túlszeretett gyerekekről. Az a baj, hogy rengetegen összetévesztik a szeretet és a jutalmazás fogalmát. Nincs olyan, hogy túl szeretett gyerek. Hálás leszel azért, ha este mesét olvasol neki, és elkíséred az összes úszóversenyére, amire csak teheted. És nem hagysz rá mindent, nem veszed meg neki a huszadik barbie-t, mert kompenzálni akarsz. Ha beszélsz hozzá és figyelsz rá. Hiszem, hogy a mostani döntéseim,  ahogy most beállítom az anyaság és a szakmai életem között az egyensúlyt, a tudatosság nagyon meghatározó lesz ebben a kérdésben is. Ezért nem sémákban gondolkodom sosem. 

Szóval lekopogom, egyelőre úgy néz ki, nálunk megmarad a kecske is és a káposzta is. Nagyon az elején vagyunk még, de már most sokkal gördülékenyebb, mint pár nappal ezelőtt. Nem elég a vágy, nem elég az igény, hogy márpedig vissza szeretnék menni dolgozni. Mert ugyanannyira akarsz otthon is maradni. Rám tökéletesen illik a jelző, hogy örök elégedetlen. Mindig gondolatban már egy következő lépcsőn járok. Most is így van, mert míg élvezem, hogy már milyen önálló a másfél évesem, és szokom vissza a munkába, rögtön meg is csapott a nosztalgikus szele a kisbabás időszaknak.... Ami szintén újdonság, mert eddig el sem tudtam képzelni ilyesmit. De tudom, hogy mindennek eljön az ideje. És most annak van, hogy kicsit teret engedjek annak a nőnek, aki már nem csak anya és nem csak ambíciózus nő. Nincs a kettő között éles választóvonal. Erre példa,  ahogy mi szoktunk libikókázni. Apa az egyik ülésen, én és Luca a másikban. Ketten, együtt. Egyensúlyban.

Vedd ölbe, ringasd, énekelj!

A Ringató sorozat bemutatása

Nincs könnyű dolga annak, aki népdalgyűjteményekről akar recenzió írni. Sok-sok rövid, azonos hangzású dalocska, amivel az egészen pici gyerekeket lehet szórakoztatni. Aztán a másik könyvben már összetettebb, komponáltabb dalok vannak hangszeres kísérettel, de akkor is csak egy nagy zenei anyag, ami különösebb kommentárt nem igényel. Nem is a köteteket, inkább a módszert szerettem volna elemezni, bemutatni, amire az egész Ringató épül. Ehhez hívtam segítségül a foglalkozások alapítóját, Gállné Gróh Ilonát, aki rendületlen lelkesedéssel mesélt 25 éves munkásságáról. A vele készített interjú részleteit igyekeztem a megfelelő helyekre beilleszteni, hogy kellően megvilágítsák a módszer lényegét.

Ringató – Ölbéli játékok

A zöld könyv

Az alapkönyv. Had legyek őszinte:  főleg amiatt választottam a Ringató kötetek elemzését, mert én magam is most ismerkedem a módszerrel. Egy lassan 7 hónapos kislány anyukájaként minden olyan programot értékelek, amire ennyire pici gyerekkel is el lehet menni, amit egy ennyire pici gyerek is képes élvezni. Már egészen a kezdetektől énekeltem a kisbabámnak, mostanra egészen határozottan látni, mik a kedvenc dalai, amire mindig felragyog a tekintete. A zene eszköz, amivel feszültséget lehet oldani, figyelmet lehet elterelni és fent tartani, egy közös tér, amit be lehet tölteni. Az ölbéli játékok, az úgynevezett zöld könyv tartalmazza azt a gyűjteményt, ami a Ringató alapja. Ezek a dalok kifejezetten a 0-3 éves korosztályt célozzák meg, és haladnak a gyerek fejlődésének ütemében. A lekottázott mondókák mellett pedig kis szövegbuborékokban és bekezdésekben ott vannak az instrukciók, amik különböző mozgásformákkal egészítik ki az éneklést, így adva egy komplex élményt.

Amikor az intejút készítettem Ilonával, két dolgot emelt ki a könyvekkel kapcsolatban: a csodálatos illusztrációkat, az általa nagy gonddal kitalált játékos fejezetcímeket, amik tökéletes egységet alkotnak. 

A zöld könyv felosztása:

Simogatók, arcot, kezet érintgetők

Billegők, ballagók, tipegők, topogók

Lábmozgatók, kézmozgatók, dülöngélők

Ide-oda hintáztatók, libbenők

Lovon zötyögők, kocsin zötyögők

Csiklandozók, dögönyözők

Kézcsattantók, ujjszámolók

Altatók, rengetők-ringatók

Kacagtatók, hangutánzók, mókázók

Magyar népdalok

Európai népek dalai

A fejezetek úgy haladnak előre, ahogy a gyermek mozgásfejlődése is. Nem is gondolunk rá sokszor mekkora ereje van az érintésnek. Én az egész könyv és az egész módszer lényegét abban látom, hogy komplex módon erősíti a kötődést anya és gyermek között. Ez a korosztály még kevéssé tudja élvezni a szépen komponált dalokat, vagy a jól megírt szövegeket, egy simogatást, vagy egy csiklandozást viszont nagyon tud élvezni dalolás közben. És ha egy-két évesen ennyire szeret dalolva modnókázni, akkor a zene szeretete később is el fogja kísérni. Erről szól a korai zenei nevelés.

„Mi mindenekelőtt a szülőket célozzuk meg. Az egy másik dolog, hogy ott vannak a gyerekek, és természetesen rájuk is hat az a környezet, nem tudják kivonni magukat a zenei ingerek hatása alól, de nincsen szándékos tanítás a gyerekek számára. A szülők számára is pusztán mintát adunk. Miközben mi történik? Erősődik a gyermek és szülő közti kapcsolat, hiszen együttesen élnek át olyan élményeket, amik mindenek előtt az érzemlekre hatnak. És így fejlesztik a kicsik különzöbő képességeit is, úgy, mint képzelet, emlékezet, figyelem, a mozgásfejlődését, a beszédfejlődését segíti a hangok formálásával. Ennek a zenei nevelésnek az úgynevezett transzfer hatásai áttevődnek a teljes személyiségre.”

Vegyük például a Billegől, ballagók, tipegők, topogók fejezetből a Jár a baba jár című mondókát. A lekottázott ének alatt a következő útmutató: „járni tanuló kisgyereknek énekelgetjük, fogjuk a kezét, vagy csak figyeljük, ahogy egy-egy rövidebb távolságot bizonytalanul egyensúlyozgatva már maga is megtesz. Énekléssel biztatjuk.”

Fontos hangsúlyozni, hogy a 0-3 éves korosztály esetén nem beszélhetünk még tanításról. Ott csak jelenlét van, és nem annyira fókuszált figyelem, amit minél tovább fent kell tartani.

„Ezekből a félórás foglalkozásokból merítsenek mintát, merítsenek zenei anyagot, vigyék haza a foglalkozásokon kapott érzelmi tartalékokat. Ugyanakkor nem várjuk el, és nem is cél, hogy tanrend szerint gyakorolják a szülők otthon ezt  a gyerekekkel. Az lenne a normális, ha nagyon természetesen, szinte észrevétlen válna ez a hétköznapjaik részévé. Mi a felnőtteknek is tanítunk, ami a gyerekek számára is meghallgatandó, de ami elsősorban a szülőknek szól, és ők lelik benne örömüket. Ez a cél, hogy jól essen együtt énekelni, olyasmit is, ami a felnőttek éneke élményét szolgálják.”

Az első könyv illusztrációit Maros Kriszta készítette. A főleg narancssárgával, pirossal, meleg és élénk színekkel és puha, elnagyolt, gombölyű ábrákkal tarkított oldalak könnyen észrevehetőek és kedvelhetőek a legkisebbek számára is. A köny mellé CD melléklet is tartozik, ami egyfajta mankó lehet, hogyan szól a dalocska, ha valaki nem tud kottát olvasni.

Ringató – Sárkányparipán vágtattam

A lila könyv

Ebben a kötetben különböző népek gyerekdalait válogatta össze Ilona. Az első, kisebbeknek szóló kötetkhez képest ezek már összetettebb, hangszeres, komponált dalok. Olyan szerzőktől, mint Kodály Zoltán, Szőnyi Erzsébet, szép magyar szövegekkel  Csukás Istvántól, Weöres Sándortól, Gazdag Erzsitől. Ezek a dalok  még elég nehezek, hogy az óvodás korosztály egyedül énekelje, viszont hallgatni nagyon szeretik, és ezáltal megismerik őket. A Ringatónak ugyanis nem titkolt célja az is, hogy egy zenei műveltséget is átadjon a gyerekeknek, miközben jól érzik magukat. Ennek az alapvetéseit Kodály Zoltán rakta le.

„Csak néhány dolgot sorolnék fel ebből a kodályi koncepcióból, ami számunkra lényeges a Ringató szempontából: nagyon korán kezdjük a zenei nevelést, nincsen alsó korhatár, már várnadósan is érdemes eljönni az édesanyáknak.  Olyan értékes zenei anyagot, komponált zenei anyagot szeretnénk eléjük tárni, ami már a legkisebbeknek is a lelki tápláléka lehet. Nagyrészt a magyar néphagyományokból merítünk, de kiegészítjük ezt más népek gyerekdalaival, szép, ízléses magyar szövegezéssel. Szintén Kodályra hivatkozva mondjuk azt, hogy nincsen gépi, felvételről játszott zene, hanem élő ének szól, és a foglalkozásvezető hangszeres játékával találkoznak a Ringatóra érkezők. A legfontosabb az ilyenkor létrejövő közös énekes élmény, életkornak megfelelő zenei anyaggal.Tehát meg volt az elv. Amit mi tettünk hozzá úgymond hiányzó láncszemként az a gyakorlat, hogy hogyan segítsük a szülőket, milyen technikával, hogy ezt a legkisebbeknek szóló zenei nevelést elsajátítsák. Ez 1991-ben alakult ki, mikor először elkedzem foglalkozni kisgyeremekes családokkal Szekszárdon. És akkora érdeklődés keletkezett a foglalkozásaim iránt, hogy akkor úgy gondoltam, hogy rendben, akkor gyűjtök magam köré kolléganőket, és legyen minél több éneklő család otthon. „

A lila könyv fejezetei:

Állatok

Természet, ünnepek

Altatók és minden más

Ez a kötet már tisztán a zene élvezetéről szól, amire egyedül is képesek az óvodás gyerekek. Ez a könyv is gyönyörűen van illusztálva, Szepesi Szűcs Barbara képeivel, amit éneklés nélkül is szívesen forgatnak a lurkók.

Ringató – Hatvan magyar népdal

A piros könyv

Ez a kötet hatvan magyar népdalt tartalmaz, különböző tájegységekről. Ezeknek egy része ismerhető iskolából, óvodából (például Kiskece lányom), egy része viszont szándékosan ismeretlenebb. A könyv célja ezeket is megismertetni és megszerettetni a gyerekekkel. Amikor a ringatókon ebből énekelnek, először csak fel akarják kelteni az érdeklődést, annyira, hogy otthon szívesen nézzen utána a könyvben a gyerek. A tájékozódást segíti a kötet utolsó oldalain található térkép, ami a népdalgyűjtési területeket ábrázolja és ismerteti.  Aszerint a gyűjtési elv szerint, amit még Bartók Béla határozott meg.

A piros könyv fejezetei:

Dunántúl

Feldöld

Alföld

Erdély és Bukovina

Moldva

Ez a könyv már nem csak illusztrációkkal, hanem mottókkal is kiegészíti a zenei nevelést. Az olvasni tudó gyerekek így Bogdán Viki gyögyörű festményszerű képein túl magvas gondolatokkal is megismerkedhetnek.

„Az éneklés szelíd, nem agresszív tevékenység, pedig éppen átadod magad a meggyőzésnek. Mert az éneklés mindenképpen meggyőzés – önmagadé éppúgy, mint aki éppen hallgat. Ez benne rejtőzik.” (Marosi Julianna)

„Minden egyes dalról elmondhatjuk, hogy a maga nemében egy-egy kis remekmű. Neves költőink is tanulhatnak ebből a tiszta és annyi őszinteséggel áramló költészetből” (Sebő Ferenc)

A Ringató sorozat összes kötete egyaránt készült kisgyeremekes családoknak, kisgyermeknevelőknek, óvodapedagógusoknak, de még általános iskolai énektanításban is hasznát tudják venni. Gróh Ilona szinte minden egyes nap kap visszajelzést a könyv és a módszer hasznosságáról.

„ Folyamatosan kapom a visszajelzéseket, ami nekem nagyon nagy élmény, hogy mennyit használják, mire használják. És ez nekem nagyon nagy öröm. Pont tegnap hívtam egy színházat, ahol bemutatkoztam, és a vonal végén a következőt hallom: „Jaj, pont tegnap énekeltünk a könyvedből, amikor meggyújtottuk az adventi koszorún a 3. gyertyát, és az 5 éves gyerekem futva hozta elém a könyvet, hogy ebből énekeljünk” Úgy nészperűsíti a magyar népdalokat és az éneklést, hogy nézegetni is jó, mint egy mesekönyvet. Egyszerre van egy magas szakmaisága, úgy, hogy közben érthető és szerethető.”

Gállné Gróh Ilona

1956-ban született Komlón.

Zenei képesítést Pécsett a zeneművészeti szakközépiskolában, majd a

Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett. Karvezetőként és énektanárként 1979 óta dolgozik. A Ringató módszer akkor született meg, mikor dokumentálni kezdte második gyermekével közös énekléseit, énekes játékait. Az anyagot több, mint 3 éven keresztül gyűjtötte, majd az MTA Pszichológiai Intézetének fejlődéslélektani osztályán két oktatófilm is készült belőle, mely a korai anya-gyermek kapcsolatban a kommunikáció és a zenei képességek fejlődését mutatja be.  Az első Ringatókat 1991-ben kezdődek, amikor a Szekszárdi tanítóképző főiskolán tanított, és lukas óráiban a kollégium társalgójában tartott énekes, zenés foglakozást kisgyeremekes családoknak.

Erőn felül

Vannak élethelyzetek, amikor az ember nagyon meghajtja magát. Vizsgaidőszak, év végi túlóra hegyek, karácsonyi nagybevásárlás, stb, stb. Egy-egy ilyen esemény után jó érzés megveregetni a saját vállunkat, kb 72 óra nem alvás és az elvégzett munka sikere után, majd kitenni a 'ne zavarj' táblát az ajtónkra, és a következő megmérettetésig feltöltődni.  Sokáig ágyban maradni, nassolni, sorozat maratont tartani, vagy csak szimplán aludni. Monstanság ez a képlet kicsit másképp néz ki. Óriási közhelyet fogok elsütni: az anyaság olyan, mint egy megállók nélküli maratonfutás a világ körül. Nincs pause, nincs pardon, nincsenek egérutak. 

Az már a szüléskor kiderült számomra, mennyire felülértékeltem a saját képességeim. Óh, hát nekem hatalmas a fájdalomküszöböm. Nekem ember feletti a tűrőképességem. Aztán a vajúdás 12. órájában már csak arra tudtam gondolni, hogy bakker, elpusztulok. Persze a bal agyféltekém küldte a jeleket, hogy elég jól ki van ez találva, rajtam kívül is sokan abszolválták a szülést, szóval türelem, fegyelem, és renden leszünk. Így is lett. 16 óra alatt született egy kisbabám, volt befektetett energia, meg is lettt a gyümölcse. Na, a gyereknevelés részébe rakott erőforrás években mérhető, ahogy az eredmény is. 

Nincs is ezzel semmi gond, de azt el kell fogadni, hogy  a motiváció néha nehezen tartható fent, 1-1 olyan nap után, amikor a fáradtsági szint az egekbe szökik. Mindenki hozzá van szokva, hogy bizonyos szükségleteit akkor elégíti ki, amikor akarja. Akkor eszik, megy vécére, tusol, amikor akar. Ennek hiánya okozhat némi feszültséget. Fontosnak tartom, hogy az ember legyen tisztában az igényeivel, mi az, amiből semmiképp sem akar engedni, különben elkeseredett, kifacsart gumibaba lesz. És ennek akkor sem szabad bekövetkeznie, ha anya vagy.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem volt ez számomra mindig ennyire egyértelmű. Luca alig két hét múlva lesz 5 hónapos. Az első 3,5 hónapban nagyjából annyira szívtam fel magam, mint Hulk. Minden megy egyedül, szép is vagyok, okos is vagyok, igény szerint látom el a gyerekem, szoptatok, jól nézek ki, eszem, alszom, érzem a flow-t. Nem számít, hogy a nagyszülők most nem érhetők el, mert nyár van, mindenki ezer fele, hogy hetekig 50 fok van (szó szerint), hogy a férj sokat dolgozik, megoldom. Úgy voltam vele, ezt is túléljük, és majd jön a békés, selymes ősz. Érdekes módon a legdurvább helyzetekben elkormányoztam a hajót egyedül, aztán valahogy elfogyott az erőm. Pont szeptemberre kezdtem nem jól érezni magam a bőrömben. Eluntam, hogy a sor végén vagyok, hogy hullik a hajam, hogy ugyanazt a 3 cuccot hordom, hogy csokis kekszen és banánon élek, hogy beállt a derekam. Ekkor sem éreztem még, hogy velem van a gond, csak hogy közhely szinten élek, mint megfáradt anyuka. De egyre kedvetlenebb, idegesebb és kifacsartabb lettem, ami a gyerekemtől vett el minden egyes értékes percet. Rá sem tudtam megfelelően koncentrálni, másra meg végképp nem. Nyilván nem minden egyes nap minden egyes percében állt fenn ez az állapot, de ahhoz elégszer, hogy zavaró legyen. Éreztem a minőségi idő hiányát, nekem sem volt, én sem adtam. Azért mindig megcsodáltam a rohamosan fejlődő babámat, aki két és félhónapos kora óta forog, kúszik, és ezáltal rendesen feladta a leckét. Ja, most már mászik is, leteszem valahova és a másodperc tört része alatt tűnik el. Nehezebb lekötni, sehol nem lehet otthagyni, sokszor túlpörög. Neki is egyre nagyobbak lettek az igényei. Nyilván én sem választottam magamnak könnyű utat. Hordozok, igény szerint szoptatok, kötődök, szeretek, ellátok, adok.

Többet kértem segítséget, többet panaszkodtam, többet voltam paff. És láss csodát, a gyerek is egyre többet volt nyűgös. Előjöttek a kamaszkori légzési és nyelési nehézségeim, olykor rohamok kíséretében. Folyton éreztem a nyomást. Ez egészen addig fajult, amíg a kocsiban annyira rosszul nem lettem, hogy aztán ki is vizsgáltak az ügyeleten. Mindenkinek kell egy megrázás, nekem ez volt az. Sejtettem, hogy bár a tünetek fizikaiak, a gondok a fejemben vannak. Görcsöltem, mint a vajúdáskor, amikor nem voltam képes leengedni a babát. Most is szorítottam. Aztán megtanultam elengedni, leengedni, lazítani.

Van egy kedves közösség facebookon, anyukák írnak anyukáknak. Nyilván most sokkal több ilyet nézek, és gyakoribb a cuki babafotó idézetekkel is - de nem ez a lényeg. Szóval ott volt az elmúlt két hét témája a félig teli, félig üres pohár. Hogy elegem van, és elegem lehet, mert ember vagyok, és ez nem bűn. De a fontos mégis csak az, amim van. Hogy fantasztikus dolog anyának lenni, akkor is, ha sokszor sír. Mert az enyém, az ENYÉM. Hogy hiába szalad a lakás, legalább van lakás. Hogy ha nem is mindig lazac van kaviárral,  bár két napja pont azt ettem. Hogy mindenki fáradt, de sokkal jobban örül, amikor pár perc mégis van egymásra. Tudom, tudom, ez is közhely. Ebben a témában nem is lehet máshogy írni.

Okos voltam, ismerem magam, tudtam, hogy lesznek nehezebb periódusaim. Ezért találtan ki már mikor a pocakomban volt Luca, hogy nekem kell valami, ami szellemileg és fizikailag is karban tart. A pszichológia szak most így elsőre elég nagy falatnak tűnhet másoknak, főleg ilyen pici gyerekkel, nekem sem egyszerű. De minden hétfőn, amikor kijutok valamilyen órára fel tudok töltődni, felnőttek között lenni, kicsit magamba is fordulni. És nem mellesleg olyan dolgokról tanulni, amik érdekelnek és a gyereknevelésben is létfontosságúak. Persze semmi garancia, hogy ebből az egészből valaha is lesz valami, de valahogy nem is érdekel, nem ez most a fontos. Jót tesz, és ez a lényeg. Ilyenkor az én rezgéseim is mások, amiket egyértelműen átvesz a gyerek. Egy ilyen nap megszervezése iszonyú bonyolult, maradéktalanul nem is mindig jön össze, de ahogy mondani szokták, kis lépés az emberiségnek... :)

Kell az őszinteség. Kell  a panasz. Kell a jó szó. Kell a segítség. Kell a sírás. Kell az öröm. Kell a társ. Kell a magány. Kell a kiborulás. Kell a kitartás. Minden kell. Minden, amim van. És a poharam, a mindig félig teli poharam.

Számvetés

A napokban jelezte a nagy Arckönyv, hogy Szabival 2009 augusztus 18. óta vagyunk ismerősök. Hát igen, el is gondolkoztam, hogy is volt ez annak idején. A bejelölést levelezés, azt találkozás, azt pedig kapcsolat követte hihetetlen gyorsasággal. És ha sok is volt a döccenő az első időkben, ma már számokban is kifejezhető eredményeket tudhatunk magunkénak: 6 év szerelmet, 2 év házasságot, 1 csodálatos gyermeket és 2 cicát. Hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Sok okom van a számvetésre: közeledik a házassági évfordulónk, az első randink évfordulója, az őszi nagy változások, egyetem, sárguló falevelek. Ami még ezeket is felülírja az a már-már szokásosnak mondható balatoni nyaralásunk. Kezdünk beállni arra, hogy augusztus utolsó két hetére elkérjük a fonyodi házat, és csak kettecskén vagyunk, azazhogy már hármacskán. Cicákkal együtt ötöcskén. 

Én most egyetlen nagy időutazást élek át újra és újra, és közben nem tudok nem mosolyogni. Pontosan egy éve ugyanitt andalogtunk a parton, néztük a kis családokat, totyogó kisdedeket és vágyakoztunk a sajátunkra. Bementünk a piacra, elutaztunk az északi partra, főztünk, szerettük egymást. Volt abban a két hétben valami különleges, valami egészen harmonikus. Akkor még nem tudtam, hogy Luca már megérkezett a pocakomba. Úgyhogy igazából az volt az első nyarunk együtt.

Most tudatosan terveztük hasonlóra a nyaralást, hogy a picivel is meglátogassuk a fontosabb helyszíneket. Többek között Badacsonyt, ahol létezik az a bizonyos Rózsakő. Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedy Róza állítólag sokat üldögéltek rajta.  A legenda szerint aki háttal a Balatonnak ráül, az megtalálja a szerelmet, ha a társával ül rá, akkor a következő évben már gyermekkel jön vissza. Mi vissza is mentünk, és ha kisebb hegyeket is kellett babakocsival megmászni, akkor is ráültünk Lucával. Mert a hagyományok fontosak. Ki tudja, jövőre hányan megyünk vissza..:)

Aztán itt van a megszokott helyszín, Fonyód-Bélatelep. Ami eddig természetes volt, hogy lementünk a strandra, az most kész mutatvány. Engem itt csecsemő korom óta ismernek, minden bokorban van egy kedves ismerős, mosolygós arc. Ezekben a kedves tekintetekben lubickolt most a lányom, akit egyértelműen befogadott a közösség. Jó érzés volt látni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, és ha évről-évre öregebbek is leszünk, együtt van itt mindenki.Van egy kedves kis utcácska Bélatelep ős nyaralósorán. Ott tologattuk a babakocsit, amikor szembejött velünk a gimnáziumi latin és matematikatanárom. Előbbi a férj, utóbbi a feleség. Kb. 12 éve nem láttam őket. Valami  megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mik történtek ezidő alatt? Tényleg így rohan az idő? Hol tanultam, hol dolgoztam? Mind nem számít. A legfontosabb dolog, saját kis lenyomatom ott mosolygott kerek szemekkel, és vizslatta a közben kicsit megőszült, de még mindig fiatalos tanáraimat. 

Ha már itt tartunk, hogy öregedés, az idő múlása. Kezdem egészen más dimenzióban látni a napokat. Mióta Luca megszületett, jó értelembe véve, de nagyjából csak sodródtam a mindennapok forgatagában. Igyekeztem tartani valamennyire a napi rutint, és alkalmazkodni az újabb és újabb feladatokhoz. Teljesen megfoghatatlanná vált számomra az idő, amiből úgy érzem, sosincs elég, legalábbis ahhoz, hogy teljesen sikeresnek éljek meg egy napot. Aztán rájöttem, hogy mégis mennyire intenzíven van jelen az az idő, amiről azt hittem nincs is. Nézem a gyerekem, akinek egyetlen árva nap is rengeteg változást hoz az életébe. Hiszen még alig 3 hónapja van ezen a világon, így az ő szemszögéből 24 óra nagyon is számottevő. Növekszik, gyarapszik, már szabályosan beszél, olyan édesen próbálhatja a hangját. Elkezdett forogni, felnyomni magát, tapsikolni, markolni, rágni. Hogy szopja az ujját. Hogy kezd anyás lenni. Hogy ugyanolyan átéléssel hallgatja Schumann zongorakoncertjét, mint én. És mindezeket egyetlen pillanat alatt.

Én is változom, akaratlanul is és akarva. Vannak dolgok, amiket szeretnék elengedni, szeretnék lazábban venni. Összességében szeretnék alázatosabb lenni. Még jobban. Nekem ez a legnehezebb, nem szigorú tervezet szerint élni, alább hagyni a maximumból, megélni a pillanatot, és hagyni, hogy alakítson. Azért ezzel a hormonháztartással, ami most nekem van, ez korántsem könnyű. Hála Istennek nem egyedül kell magammal és a változással szembenéznem, itt van nekem az állandó tükröm. 

Fontosnak tartom, hogy ebben a bejegyzésben neki, Szabolcsnak külön bekezdése legyen. Tegnap volt egy álmom, pontosabban nem álom, csak lepergett előttem az elmúlt pár év. A spanyolországi telelés, a sárospataki szüretek, a Balaton körüli biciklitúra, a kercaszomori bulik, az olasz random trip, a túra a Szalajka-völgyben, a fesztiválok. Sok-sok fesztivál :)  Aztán a szülőszoba, ahol olyan erősen támaszkodtam rá, ahogy még soha. A nap, amikor hazahoztuk Lucát, ő pedig elaludt, aztán úgy rohant be a kórházba, mintha aznap szülnék. Ahogy rendületlenül pakolja a Tátra magasságú táska hegyeket az icikepicike autónkba. A pár nappal ezelőtti sétánk a Balaton parton, ahol orkán szél fújt, Luca kendőben, a kabátom alatt pihent szorosan rajtam. Aztán a jóéjtcsók, amit lefekvés előtt adtunk. Az egyszerű hétköznapok, minden, ami az elmúlt 6 év. És akkor az jutott eszembe, mi lenne, ha ez lenne az utolsó napunk együtt. Olyan ez már, mint a levegő. Nem lehet nélküle élni. Csak hálásnak lenni érte. Minden nap.