Az engesztelő autóbusz 

 Betegeskedésből épül fel. Tegnap már teljesen jól volt. Egész délelőtt egyedül játszott a szobájában. Én szabadon élhettem úri passziómnak, a takarításnak, azon belül is a "legkedvesebb" fürdő tisztításnak...
Délben már főtt az ebéd. Fél1-re el is készült. Szépen megettük. Nevetve, becézve. Mondom, most megyünk aludni, ahogy minden egyes nap ebéd után. Zene alszik, cica alszik. Mindenkinek mondja, hogy szia. pápá.
PIcit már görcsbe szorul a gyomrom. Tudom, hogy megint küzdés lesz. Ahogy hónapok óta. Székbe beül, ringatni próbál, de az addig nyilván tök álmos gyerek felpörög. Még ez a retek meditációs zene is szól, pedig utálom. Azért valahogy elalszik. Érzem, hogy nem várok eleget, de már mehetnékem van. Gondolatban kint járok, várom, hogy jöjjön a férjem, mert nekem ma kimenőm van. Csajos este, vacsi. Úgyhogy felállok, hogy betegyem az ágyába. Felébred. Én már akkor szerintem eljutottam arra a pontra, amire egy anya sem szeret. De elfojtottam. Ok, hátha vissza tudom simizni. Odafeküdtem mellé. Kimentem. Visszamentem. Egyre vékonyodott a cérna. Hallottam közben az édes kis babahangot, ahogy sorolta hogy apa, anya, cica, busz, stb. De nem kerültem tőle meghitt hangulatba. Végül inkább a célt néztem, kivettem, elkezdtem megint a székbe ülős cécót, de sejtettem, hogy veszett fejsze nyele. Magyaráz, izeg-mozog. És akkor mint valami vulkán a föld mélyéből, feltört belőlem egy mondat. Hangos, érdes, undok. Mellé még pont a szemébe is néztem, azzal a tekintettel, amivel múltkor megneveltem a részeg kamaszokat a szomszédban. "Fejezd be! Fejezd be!" Ennyi volt.
Feküdt rajtam. Remegett, elkezdett csendben sírni. Aztán remegve sírni. Zokogni. Hol volt az anyukája? Ki ez az ijesztő nő? Borzasztó volt. Húsz hónap alatt ilyet ne éreztem. Szerintem ő sem.
Ott voltam, puszilgattam, ölelgettem, nem nyugodott meg. Több, mint fél óra telt el, és sírt. Kit érdekelt az alvás már. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Végük egy tetves Bogyó és Babóca rész a telefonromról kizökkentette. És akkor újra nevetett, bújt, játszott.
Én eléggé megtörtem ebben a fél órában. Azt csak remélni tudom, hogy ő elfelejtette. Alvás persze nem volt. Sok nem rémlik a délutánról, apja megjött, én később elmentem a találkozómra. Nem éreztem jól magam, de tudtam, hogy most el kell mennem. Útközben végig egy játékboltot kerestem. A gyerek busz mániás, de sehol nem árultak kék buszt, mert minden cucc Kínából érkezik, és náluk piros meg sárga a járgány. A szülői ház környékére sodródtam, és megláttam a régi játék trafikot, ami már húsz éve üzemel. Bementem. Volt kék busz.
Este értem haza, már aludtak. Reggel, miután felkelt, elővettem a táskámból. Most az a busz a kedvenc. Nekem meg egy felemás emlék. Hát így.