A második első 

Egy éve ilyenkor hatalmas hassal álltam a játszótéren, néztem a hulló faleveleket, néztem a szaladgáló lányomat, és a nagy magabiztosságom mellé bekúszott a félelem. Több, mint egy hete elmúlt már a kiírt terminus, nekem pedig fogyott a türelmem. Tudtam, hogy jól van bent, tudtam, hogy még két hetes csúszás is simán belefér, tudtam, hogy biztonságban vagyunk, mégis utáltam a napi ctg-ket, utáltam, hogy eljöhet a kötelező indítás, utáltam, hogy a férjem szabadsága, amit előre meg kellett mondani, csak telik, és pont akkorra nem marad velünk, mire az újszülöttel hazamegyünk.

Ezen a ponton nagyon fontos megjegyeznem, hogy rengeteget számított, hogy meg tudtam beszélni az összes ilyen félelmemet az orvosommal. Egy hasonlóan napfényes szombati nap volt. Felhívtam, és elpityeredtem a telefonnal a kezemben a konyhakövön. Hiába szültem már egyszer, ez a kislány a pocakomban annyira jól érezte magát, hogy teljesen elbizonytalanított, hogy van-e egyáltalán bármi jele annak, hogy szülni fogok. 

Ekkor már 1,5 hét közelében volt a csúszás. Az orvosom elmondta, hogy mi a maximum idő, amíg várni tudunk (ez a következő kedd lett volna), de megegyeztünk abban, hogy eldönthetem, hogy picit segítek-e a folyamatnak viszonylag természetes módon. Az első szülésemnél is megittam az úgynevezett bábakoktélt, mert akkor ugyan szivárgott a magzatvizem, de egy darab fájásom nem volt. Őszinte leszek, a pokolba kívántam, mert rettenetes íze van (aki akar, keressen rá, mit takar pontosan az elnevezés), de már annyira szerettem volna a karomban tartani a babát, annyira szerettem volna négy fős családként létezni, hogy elküldtem a férjem a boltba, aki gyorsan összevásárolta a hozzávalókat, és én 1 óra körül elkezdtem inni. Nem csúszott, nem is hűtöttem be. De ittam, és közben hívtam anyukámat, hogy ma valószínű jönnie kell vigyázni a nagyra, mert mi bemegyünk a kórházba. Hogy csak egy újabb ctg-re vagy esetleg szülésre, az majd később derül ki, ha a koktél elkezdi kifejteni a hatását. Ellenőrzés alatt voltam, nem éreztem rizikónak, így is-úgy is rám nézett volna az orvosom aznap késő délután, így úgy voltam vele, ha aznap sem lesz semmi, keddig még mindig beindulhat a folyamat magától. 

A koktél szépen kipucolt, és 3 órával később azt kezdtem észrevenni, mintha minimális, de rendszeres kontrakciók kezdődnének. Izgatott lettem. Hívtam a szülésznőmet, aki szegény pont akkor végzett, de természetesen örömmel maradt. Az orvosom pedig aznap ügyeletes volt, így biztos lehettem benne, hogy vár a csapatom. 7 óra körül indultunk, még én fürdettem meg a nagylányt, adtam neki egy puszit, és nagyon sok aggódással a lelkemben, de beszálltam az autóba. A portán ismét megkérdezték, ahogy azelőtt 2 évvel és 4 hónappal is, hogy: "milyen ügyben jöttek?" Én meg ugyanúgy válaszoltam, ahogy akkor: "valószínűleg szülni fogunk". De még ekkor sem voltam egészen biztos benne. 

Az osztályon már vártak, rátettek a ctg-re, ami kicsit biztatott, és mutatott összehúzódásokat. Látszott, hogy alakul ez a folyamat. Ekkor haza is mehettem volna, végig vajúdhattam volna az egész éjszakát,vagy másnapot, vagy hétvégét, de eszembe jutott az első szülésem. Amikor bár ugyanez a támogató közeg vett körül, mégsem tudtam elengedni egy esetleges császármetszéstől való félelmem, hogy nem tudtam bízni magamban, hogy meg tudom csinálni, és ezért 12-14 órán keresztül nem haladtam a vajúdással, hiába fájt, nem tudtam lejjebb engedni a babámat. Abban a szülésben én is újra megszülettem, de kellett végül a támogatás, hogy a hosszú látens szakasz után megélhessem a természetes szülés katarzisát. Emiatt megfogadtam, hogy sokkal magabiztosabb leszek, és a szívemre hallgatok, és a szívem azt súgta, én innen nem akarok baba nélkül hazamenni. 

Úgyhogy megbeszéltük a dolgot, és az orvosom este 8-kor megrepesztette a burkot, majd elfoglaltuk a szobánkat. Annyira vicces, hogy van 9 hónapod (nekem több is), hogy az ilyen részletekre felkészülj, mint illatgyertya, vagy előre elkészített zenei válogatás a vajúdásra, de valahogy ezekkel most totál nem foglalkoztunk. Félhomály volt, kellemes hőmérséklet, és ott volt a férjem, akire akkor egyedüliként szükségem volt. Olyan, mintha tegnap lett volna. Két dilis, akik ülnek egy majdnem sötét szobában, és kvízeznek. Ezzel ütöttük el az időt. Színészeket és filmeket kellett kitalálni. Közben néha jobban fájt, néha rajtam volt a ctg, néha labdán ültem, néha csak sétáltam. Teltek az órák, és én hihetetlen kellemesen éreztem magam. Sokat nevettünk Szabolccsal, sokszor csak ültünk némán. Próbáltam mindent kizárni, és úgy lélegezni, hogy minden segítséget megadjak a babámnak az ereszkedésre. És most éreztem, hogy sikerül, hogy szépen tudunk együtt dolgozni. Ő és én. Azt hiszem éjjel fél 2 lehetett, amikor kíváncsi lettem, hol is tartunk. Annyira fitt voltam és jókedvű, egyáltalán nem éreztem úgy magam, mint aki mindjárt szülni fog, a fájások is kellemesen viselhetőek voltak. Az orvosom megvizsgált, és azt mondta, félúton járunk. Ez ennyi idő alatt teljesen normális, és szép, de az is lehet, hogy reggelig marad is ennyi. Itt fontos kiemelnem, hogy az első és a második szülésemnél is minden beavatkozás mentes szülésre készültem, amiben a csapatom támogatott is. Mégis mikor 14 órája vajúdtam az első gyerekemmel bekötötték az oxitocin infúziót, ami rám csodálatosan hatott. Rendszereződtek a fájásaim, végre tágultam, haladtam és ettől vissza kaptam az erőm és a hitem. Úgyhogy 2,5 évvel később amikor fél2-kor éjjel megkérdezte a szülésznő, hogy akarok-e ebben a tempóban haladni, vagy esetleg kérek egy kis oxitocint, én gondolkodás nélkül igent mondtam rá. Tudtam, hogy most van itt az ideje, és tudtam, hogy nekem egyszerűen szükségem van egy plusz löketre, hogy túljussak a nehezén. 

2-kor kötötték be, és ahogy annak idején, most is meghozta a várt hatást. Vagyis talán most még jobban. Kb húsz perc múlva eltűnt a méhszáj, és éreztem, hogy itt az idő. Ahogy először, most is négykézláb volt a legkényelmesebb befejező pozíció, és 3 tolásra kint is volt Rózi. Teljesen könnyedén, természetesen és magától értetődően érkezett közénk. Semmit sem kellett vágni, metszeni, beleavatkozni, egyszerűen közénk született. Onnantól kezdve együtt vagyunk. Pár pillanattal később a mellkasomon pihegett, és nekem jó pár pillanat kellett, hogy elhiggyem, tényleg itt van.  

Rózi  azóta is pont olyan, mint a születésekor. Csendes, nyugodt, mosolygós, de ha el akar valamit érni, akkor minden követ megmozgat. Nem lehetek érte elég hálás, hogy ezt a típusú anyaságot is megélhettem. Amikor minden könnyedén jön, minden laza. Amikor nincs olyan helyzet, amiben elbizonytalanodnék. A szoptatás, altatás, aztán hozzátáplálás, bármi.  Hogy elmondhatom róla, hogy ő a világ legboldogabb babája. És hogy minket a világ legboldogabb családjává tett, Lucát pedig büszke nővérré. Hogy vannak-e nehézségeink? Hogyne, rengeteg. De egyiket sem érzem végletesnek, még ha nem is ez a mostani időszak a legkönnyebb, testvérféltékenység szempontjából. 

Ez az egy év szó szerint csak úgy elillant. Lett a kis rózsaszín, meleg szuszogó kupacból egy kisleány, 8 foggal, hatalmas hanggal, göndörödő loknikkal, aki már próbálkozik a járással, és minden állatnál következetesen azt mondja, hogy vau-vau :D  Pedig csak most született. És milyen szépen született.