Erőn felül

Vannak élethelyzetek, amikor az ember nagyon meghajtja magát. Vizsgaidőszak, év végi túlóra hegyek, karácsonyi nagybevásárlás, stb, stb. Egy-egy ilyen esemény után jó érzés megveregetni a saját vállunkat, kb 72 óra nem alvás és az elvégzett munka sikere után, majd kitenni a 'ne zavarj' táblát az ajtónkra, és a következő megmérettetésig feltöltődni.  Sokáig ágyban maradni, nassolni, sorozat maratont tartani, vagy csak szimplán aludni. Monstanság ez a képlet kicsit másképp néz ki. Óriási közhelyet fogok elsütni: az anyaság olyan, mint egy megállók nélküli maratonfutás a világ körül. Nincs pause, nincs pardon, nincsenek egérutak. 

Az már a szüléskor kiderült számomra, mennyire felülértékeltem a saját képességeim. Óh, hát nekem hatalmas a fájdalomküszöböm. Nekem ember feletti a tűrőképességem. Aztán a vajúdás 12. órájában már csak arra tudtam gondolni, hogy bakker, elpusztulok. Persze a bal agyféltekém küldte a jeleket, hogy elég jól ki van ez találva, rajtam kívül is sokan abszolválták a szülést, szóval türelem, fegyelem, és renden leszünk. Így is lett. 16 óra alatt született egy kisbabám, volt befektetett energia, meg is lettt a gyümölcse. Na, a gyereknevelés részébe rakott erőforrás években mérhető, ahogy az eredmény is. 

Nincs is ezzel semmi gond, de azt el kell fogadni, hogy  a motiváció néha nehezen tartható fent, 1-1 olyan nap után, amikor a fáradtsági szint az egekbe szökik. Mindenki hozzá van szokva, hogy bizonyos szükségleteit akkor elégíti ki, amikor akarja. Akkor eszik, megy vécére, tusol, amikor akar. Ennek hiánya okozhat némi feszültséget. Fontosnak tartom, hogy az ember legyen tisztában az igényeivel, mi az, amiből semmiképp sem akar engedni, különben elkeseredett, kifacsart gumibaba lesz. És ennek akkor sem szabad bekövetkeznie, ha anya vagy.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem volt ez számomra mindig ennyire egyértelmű. Luca alig két hét múlva lesz 5 hónapos. Az első 3,5 hónapban nagyjából annyira szívtam fel magam, mint Hulk. Minden megy egyedül, szép is vagyok, okos is vagyok, igény szerint látom el a gyerekem, szoptatok, jól nézek ki, eszem, alszom, érzem a flow-t. Nem számít, hogy a nagyszülők most nem érhetők el, mert nyár van, mindenki ezer fele, hogy hetekig 50 fok van (szó szerint), hogy a férj sokat dolgozik, megoldom. Úgy voltam vele, ezt is túléljük, és majd jön a békés, selymes ősz. Érdekes módon a legdurvább helyzetekben elkormányoztam a hajót egyedül, aztán valahogy elfogyott az erőm. Pont szeptemberre kezdtem nem jól érezni magam a bőrömben. Eluntam, hogy a sor végén vagyok, hogy hullik a hajam, hogy ugyanazt a 3 cuccot hordom, hogy csokis kekszen és banánon élek, hogy beállt a derekam. Ekkor sem éreztem még, hogy velem van a gond, csak hogy közhely szinten élek, mint megfáradt anyuka. De egyre kedvetlenebb, idegesebb és kifacsartabb lettem, ami a gyerekemtől vett el minden egyes értékes percet. Rá sem tudtam megfelelően koncentrálni, másra meg végképp nem. Nyilván nem minden egyes nap minden egyes percében állt fenn ez az állapot, de ahhoz elégszer, hogy zavaró legyen. Éreztem a minőségi idő hiányát, nekem sem volt, én sem adtam. Azért mindig megcsodáltam a rohamosan fejlődő babámat, aki két és félhónapos kora óta forog, kúszik, és ezáltal rendesen feladta a leckét. Ja, most már mászik is, leteszem valahova és a másodperc tört része alatt tűnik el. Nehezebb lekötni, sehol nem lehet otthagyni, sokszor túlpörög. Neki is egyre nagyobbak lettek az igényei. Nyilván én sem választottam magamnak könnyű utat. Hordozok, igény szerint szoptatok, kötődök, szeretek, ellátok, adok.

Többet kértem segítséget, többet panaszkodtam, többet voltam paff. És láss csodát, a gyerek is egyre többet volt nyűgös. Előjöttek a kamaszkori légzési és nyelési nehézségeim, olykor rohamok kíséretében. Folyton éreztem a nyomást. Ez egészen addig fajult, amíg a kocsiban annyira rosszul nem lettem, hogy aztán ki is vizsgáltak az ügyeleten. Mindenkinek kell egy megrázás, nekem ez volt az. Sejtettem, hogy bár a tünetek fizikaiak, a gondok a fejemben vannak. Görcsöltem, mint a vajúdáskor, amikor nem voltam képes leengedni a babát. Most is szorítottam. Aztán megtanultam elengedni, leengedni, lazítani.

Van egy kedves közösség facebookon, anyukák írnak anyukáknak. Nyilván most sokkal több ilyet nézek, és gyakoribb a cuki babafotó idézetekkel is - de nem ez a lényeg. Szóval ott volt az elmúlt két hét témája a félig teli, félig üres pohár. Hogy elegem van, és elegem lehet, mert ember vagyok, és ez nem bűn. De a fontos mégis csak az, amim van. Hogy fantasztikus dolog anyának lenni, akkor is, ha sokszor sír. Mert az enyém, az ENYÉM. Hogy hiába szalad a lakás, legalább van lakás. Hogy ha nem is mindig lazac van kaviárral,  bár két napja pont azt ettem. Hogy mindenki fáradt, de sokkal jobban örül, amikor pár perc mégis van egymásra. Tudom, tudom, ez is közhely. Ebben a témában nem is lehet máshogy írni.

Okos voltam, ismerem magam, tudtam, hogy lesznek nehezebb periódusaim. Ezért találtan ki már mikor a pocakomban volt Luca, hogy nekem kell valami, ami szellemileg és fizikailag is karban tart. A pszichológia szak most így elsőre elég nagy falatnak tűnhet másoknak, főleg ilyen pici gyerekkel, nekem sem egyszerű. De minden hétfőn, amikor kijutok valamilyen órára fel tudok töltődni, felnőttek között lenni, kicsit magamba is fordulni. És nem mellesleg olyan dolgokról tanulni, amik érdekelnek és a gyereknevelésben is létfontosságúak. Persze semmi garancia, hogy ebből az egészből valaha is lesz valami, de valahogy nem is érdekel, nem ez most a fontos. Jót tesz, és ez a lényeg. Ilyenkor az én rezgéseim is mások, amiket egyértelműen átvesz a gyerek. Egy ilyen nap megszervezése iszonyú bonyolult, maradéktalanul nem is mindig jön össze, de ahogy mondani szokták, kis lépés az emberiségnek... :)

Kell az őszinteség. Kell  a panasz. Kell a jó szó. Kell a segítség. Kell a sírás. Kell az öröm. Kell a társ. Kell a magány. Kell a kiborulás. Kell a kitartás. Minden kell. Minden, amim van. És a poharam, a mindig félig teli poharam.